Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)
SABJÁN TIBOR: Népi cserépkályháink esztétikai vizsgálata
nikája és ízlésvilága a díszítőművészet valamelyik területén? A kérdés megválaszolásához DOMANOVSZKY György felvetése visz közelebb, aki a hódmezővásárhelyi évszámos butellák kapcsán felfigyel a gótikus ízlést idéző áttört-rozettás díszítésmódra: „Érdekes volna tudni, hogy ezt a nagy gondosságot, aprólékos munkát igénylő eljárást mikor alkalmazták először és honnan származik a gondolat. Vajon régi gyakorlat továbbéléséről van-e szó, vagy teljesen más területről származik az előkép?"* Nos, azt hiszem nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a gótikus jellegű áttört díszítésmód a késő középkor kályhás gyakorlatából került át a népi fazekasság mintakincsébe, elsősorban az áttört előlapú oromcsempék készítésmódja révén (1. kép). A dunántúli szemeskályhák két 15. századi példányát sikerült rekonstruálni a külsővati leletek alapján. 9 A feldolgozás egyik fő tanúsága volt, hogy recens szemeskályháink formája, a csempék készítésmódja és elrendezése középkori gyakorlatot őriz, ugyanakkor az egyes csempék díszítményei már a népművészet belső törvényei szerint formálódtak. Vonatkozik ez a mázazásra is, amelynek technikai lehetőségei a népi fazekasságból adódnak, meghatározva a motívumkincset is. A 19. század második felében már általánosnak mondható a zöld ólommáz használata. A csempék lehetnek egyszínűek, vagy díszítettek. A kályhás terület egészén - kivételként csak a Nyugat-Dunántúlt említhetnénk - alkalmazták az alapmáz alatti színtelen mázas díszítést. Ennek az a lényege, hogy a motívumokat színtelen mázzal rajzolják a nyers csempére, majd leöntik az alapmázzal, amely az égetés közben lefolyik a mintákról, és így jellegzetesen zöld-fehér foltos felületet hoz létre. 10 A leggyakrabban alkalmazott díszítmények a foltok, a pöttyökből alakított minták, a csiga- vagy hullámvonalak és az elmosódott virágalakok. Az alapmáz alá felhordott engóbos díszítményeket a Dunántúl déli részén alkalmazták. A rendszerint fehér, ritkábban fekete motívumokat ecsettel vagy írókával rajzolták a csempék felületére, majd zöld ólommázzal bevonva kiégették őket. Az engóbos díszítmény nem olvadt meg égetés közben és nem folyt úgy el, mint a színtelen mázzal rajzolt. A csempék felületén gyakran találkozhatunk a cirkolásnak nevezett eljárással, amelynek lényege, hogy az egymás mellé festett nagyméretű pöttyöket még nyers állapotban egy cirokszállal középen összehúzzák, amitől a pöttyök egymásba nyúló szív alakú levélkékre emlékeztetnek. Előszeretettel alkalmazzák a Dél-Dunántúlon a széles fenekű kályhaszemeket, amelyeknek aljába öt bokrú virágcsokrot festenek, szélüket pedig cirkolt girlandokkal díszítik. A kályhaszemeknek ez a díszítésmódja a sárközi tálak egyik válfajával mutat szoros rokonságot (2. kép, 2.). A Dunántúl nyugati részén és a Balaton északi partján spriccelt mázazású kályhákat is készítettek. A vajszínű alapra szürkés, sárgás, barnás, kékes vagy zöldes színű mázat spricceltek rá, amely az égetés során egy kicsit összefolyt az alapmázzal. Ez az eljárás valószínűleg a polgári kályhásság révén került a paraszti fazekasság gyakorlatába. 1. kép. 1820-ban készült hódmezővásárhelyi butclla és 16. század eleji, Kecskemét környéki kályhacsempe áttört-rozettás díszítése. Az illusztrációk a szerző munkái
