Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)
K. CSILLÉRY KLÁRA: Gondolatok Franz C Lipp: OBERÖSTERREICHISCHE BAUERNMÖBEL c. könyve olvasása közben
a vonalas jellegű geometrikus motívumok faragással kivitelezettek. 19 A bizonytalanul körvonalazódó kezdetek után egyes, a parasztság számára dolgozó asztalosközpontok jellegzetes geometrizálő, általában meglehetősen tartózkodó színekkel kivitelezett - sok vöröset és feketét alkalmazó - népies díszítőstílust alakítottak ki; változatai már a 17. században széles területen elterjedtek. A kialakulást bizonyára befolyásolta az ácsolt ládák megszokott díszítménye és színvilága, de pontosabb megfelelésre nincsen példa, sőt ami a motívumokat illeti, köztük számos a gótikában használatos, ámde az ácsolt ládákról hiányzó mértanias jellegű elem. Ezeken a felső-ausztriai népi asztalosbútorokon a geometrikus mintázathoz növényi motívumok, főként indák is társulhattak. A mértanias festésdísz azután igen szívósan, egészen a 18. századig továbbélt. Mindezt azért hasznos nekünk is megismerni, hogy elhessegessük a netán felötlő csábító gondolatot, hogy a magyarországi parasztságnál a 16. század elejétől adatolható - és minden valószínűség szerint már a 15. században megjelenő - asztalosbűtoroknak, elsősorban kelengyeládáknak a díszítménye az ácsolt ládák mértanias mintázatához lehetett volna hasonló. A nagyszámú felső-ausztriai geometrikus díszű asztalosbútorral szemben ugyanis ilyenre a magyarországi emlékanyagból semmi nyom nincs. Magam 1972-ben megjelent bútorkönyvemben bizonytalanul céloztam egy ilyen lehetőségre, utalva az „Evagationes Spiritus" néven ismert, szórakozottan imádkozó asszonyt megjelenítő, 1430 körül keletkezett oltárszárnyon látható két geometrikus festésű ládikára. 1 " Függetlenül azonban attól, hogy ez a festmény bizonytalan eredetű, és annak az eldöntése, hogy osztrák vagy magyarországi mester művének tekinthető-e, még nem történt meg. a népi gyakorlatban való továbbélésnek a hiányában Magyarországon egy korai geometrikus mintaelemekből álló népies asztalosstílus feltételezésének nem lehet jogosultsága. Magyarország esetében sokkal valószínűbb, hogy az átvétel legkorábbi időszakában a parasztházakba került asztalosbútor általánosan elterjedt díszét a lendületesen festett leveles indák képezték, a kor stílusának, a késő gótikának a szellemében; hiszen jól tudjuk, hogy ennek a késői utódai viszont jól és sokfelé kimutathatók a hazai 18-19. századi népi asztalosbútorokon.-" Leveles indák, visszahajló leveles ágak egyébként korai felső-ausztriai asztalosbútorokon is alkothattak egyedüli díszt, amint azt egy 1656-os évjelzésű szekrényke és a 16. századra datált kelengyeláda példázza. 21 Másféle festett ornamentikának, illetve figurális jeleneteknek a kísérőjeként az indadísz azután ott is sokáig továbbélt. A virágos ornamentika elnépiesedésének az időpontját kutatva, fel kell figyelnünk arra, hogy Felső-Ausztriában ez a 17. században jutott érvényre. A század végéről már igen szép emlékei maradtak fenn például a vázába állított, erősen stilizált tulipáncsokornak, így 1684ből ládán, 1691-ből ágyon, 1698-ból szekrényen. 22 A könyv 17. századi anyaga meggyőzően érzékelteti, hogy ekkorra már a parasztság számára dolgozó asztalosság kialakította önálló díszítőstílusát, pontosabban szólva, stílusváltozatait. Az elérteknek az alapján bontakozott ki a fénykornak, a 18-19. századnak a nagyszámú és változatos helyi stílusa. A 18. század második felében jelent meg és lett mind gyakoribbá a festett asztalosmunkákon a figurális ábrázolás: 22, szentek, kegyképek - szentképek nyomán -, ritkábban szent történetek jelenetei és ezzel közel egy időben a világiak is. Ez utóbbiak eleinte uralkodókat, katonákat, vadászokat, a négy évszakot ábrázolták, közkeletű metszetek alapján, majd az előképektől mindinkább elszakadva, a mesterek áttértek a parasztélet megörökítésére. Egyes viseletes személyek mellett hamarosan feltűntek a többalakos jelenetek, köztük már a 18. században, a kelengyebútorra legillendőbbnek tartva, a lakodalmi életképek. A 19. század első felének sok jó kezű mestere, remek teljesítmények sora után a század derekát követően FelsőAusztriában kihalt a színes festésű bútorok iránti paraszti igény; a későbbiekből már csupán néhány elszigetelt felújítási kísérletről lehet beszámolni. 24 A felső-ausztriai festett bútorok 18-19. századi stílusairól és az azokat létrehozó műhelyekről írt nagy fejezetből más országbeli kutatók számára is megkülönböztetett figyelemre méltó egy egyedülálló adat. Ez Johann Georg GRABMER (1698-1768) asztalosmesterre vonatkozik, aki a szakmáját a St. floriani apátság asztalosmesterénél sajátította el. mégpedig, miként azt az 1720ból fennmaradt - és a könyvben bemutatott - remeke, egy hatalmas, többszörösen ívelt homloklapű, nemes fákkal furnírozott és dús intarziadíszű barokk szekrény tanúsítja, mesterfokú tudást szerezve. Mégis amikor ezek után engedélyt kért önálló műhely alapítására szülei falusi házában -, csak azzal a kikötéssel kapta azt meg, hogy legényt nem tarthat és sem vásárra, sem pedig az apátságnak nem dolgozhat, kizárólag a parasztság számára. Ó és utódai szinte rákényszerültek tehát, hogy festett mintává alakítsák át a műbútorokon divatozol, faberakásos szalagokat, hogy majd a század második felében az így létrehozott felületet színes virágkompozíciók és felragasztott színezett rézmetszetek közbeiktatásával tegyék tetszetősebbé paraszti megrendelőik részére. 2 " 1 A parasztságnak dolgozó asztalosság elkülönülésének körülményeit illetően igencsak elgondolkoztató ez az eset, különösen, hogy a következő század már arra is szolgáltat adalékot, hogy földet birtokló és azon gazdálkodó falusi asztalosmester parasztnak vallja magát. Johann KRANZLMÜLLER (1802-1867) ugyanis ekként fogalmaz egy általa 1831-ben készített menyasszonyi ládán az asztalost és megrendelőjét bemutató képhez írt feliratban, mely a párbeszédüket verseli meg: „Paraszt vagyok és festő is egyben..." 26 Hozzátehető, hogy apósa, Georg PRAITWISER (1768-1849). akitől KRANZLMÜLLER a már jó száz éve működő asztalosműhelyt 1828-ban átvette, és aki a felső-ausztriai festett, figurális bútorkészítésnek az egyik legeredetibb egyénisége, 2 ^ az 1826-os összeírás szerint: paraszt. 28 A 18-19. századi stílusok bemutatásához a csúcsteljesítményekre lehetőséget nyújtó kelengyebútorok kínálkoztak példaként. Az ebből a nagy fejezetből kiszorult, hétköznapi szerepű bútorféle egy rövid, közös fejezetet kapott, „Szék, asztal, bölcső, kisbútor" címmel. Az utóbbiak közt található a tányérospolc. tálasfogas és a téka is. Mindezek a kevésbé látványos tárgyak nyilván kisebb számban maradtak fenn, és úgy tűnik, nem is váltottak ki jelentősebb kutatói érdeklődést - noha természetesen a fejezet számára válogatott egyedek közt sok a figyelmet érdemlő, a mi emlékanyagunkhoz tanulságos párhuzamot jelentő példány. A bútorok használatára a könyvben kevés az utalás. Franz C. LIPP ugyanis már korábban, a lakásberendezés kérdéseihez kapcsolva, külön kötetet szentelt a té-
