Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra

ton a bourgs, délen pedig a bastides és a sauvetés nevek jelzik az irtástelepülések alapítását. Másutt (csaknem egész Nyugat- és Közép-Európában) hospites névvel illették azokat a telepeseket, akik kiirtva az őserdőt, megvetették a feudális agrárcivilizáció alapjait. Még olyan, az egykori fogalmak szerint sűrűn lakott tájon is, mint Brabant, Flandria és Hainault, új falvak keletkeztek a középkorban az erdők helyén, lakóikat hospites-nek hívták, a települések neve az oklevelekben: villae novai. A helynevekben ezeket a "-sart" vagy a "-rode" képzővel illették, aszerint, hogy lakóik vallon vagy flamand nyelvű parasztok voltak. A Rajna és az Elba között a monostorok telepítettek sok falut, Szászországban és Thüringiában ugyancsak. Ezekének a településeknek neve "-wald" vagy "-holz", esetleg "-rode", "-schwend", esetleg "-hau" szavakra végződik, nem hagyva kétséget afelől, hogy a falvak kiirtott erdők talaján épültek. Az erdőirtást pontosan szabályozták a telepített falvak parasztjaival kötött szerződésben (Urbarmachung). Szerződések szabályozták, miként népesült be az Alpok, a Harz, az Eiffel, a Westerwald, a Thüringiai-erdő és a Fekete-erdő. Persze az erdőket hovatovább nemcsak a parasztok tarolták le a középkorban. A mind nagyobb méreteket öltő kohászat, az agyag- és az üvegégetés, másfelől a falvakban és városokban a 13. századtól kezdve megújuló divatoktól diktált építkezések, továbbá a háztartások egyáltalában nem csökkenő fűtőanyagszükséglete mind megannyi okot szolgáltatott az erdők ritkulásához. Közép-Európában az Elba és a Saale vonala a 7. században már határ, ettől nyugatra ugyanis többé-kevésbé rendezett falvakban, telkek szerinti családi gazdaságokban és aránylag sűrű településhálózatban éltek a parasztok, míg a kontinens keleti felén az erdők vagy a mocsarak tisztásain gazdálkodtak családok vagy néhány családból álló "had"-ak. Aztán a rákövetkező fél évezred folyamán a helyzet itt is megváltozott. A határ ekkor már az Oderától keletre húzódott. Délebbre (a Cseh- meg a Morva-medence kivételével, majd a középkorban ott is) átalakult a kép, az Alpoktól északra keletkezett település-gazdálkodási rendszer a 12. századtól mindinkább kitöltötte a Bécsi-medencét. Migrációk és az örökletes paraszti földbirtok jogait deklaráló szerződések telepített parasztjai keletebbre tolták a kultúrtáj határát. Ennek elsősorban nem a szlávok estek áldozatul (ahogyan ezt a népiségtörténeti irodalomban gyakran lehet olvasni), hanem az erdők. Mindenesetre a szlávok nyugati vándorlása (a 6. századot követően), majd a feudális gazdálkodás keleti irányú terjeszkedése teljesen ellentétes gazdasági érdekektől vezettetve haladt előre, hogy közel egy évezred alatt teljesen átalakította a táj képét, noha mindkettőt a túlnépesedés és az ökológiai válság okozta. (Meglehet, ehhez hasonló volt az angolszász agrárcivilizáció terjeszkedése is a múlt századi Amerikában vagy az oroszoké Szibériában, minthogy ezek szintén favágókként vetették meg az európai kultúra alapjait más kontinenseken.) Mindenesetre Mecklenburg, Brandenburg, Pomeránia és Szilézia területén van a legtöbb erdőtelkes falu (Waldhufendorf), olyan vidéken, ami egykor gleccser volt, majd tundra, s a történelmi idők hajnalán is rendezetlen falvakkal és szétszórt tanyacsoportokkal volt csak benépesülve, a szervezett termelés és a rendszeres települési-gazdálkodási intézményhálózat, nemkülönben annak legfőbb szervezői az egyházi és világi földesurak és majorjaik - teljesen hiányoztak. Németek és hollandok a leggyakoribb szereplők. Ugyanők jutnak el a 13-15. században sporadikusan Lengyelországba és a Baltikumba, valamint a Kárpátmedencébe. Mellettük a flamandok és a frízek játszanak szintén jelentős szerepet. Vannak még vallon csoportok is. Észak-Németországban (de másutt is, noha a telepesek nincsenek döntő többségben) falvak és városok alapítása egyaránt ennek a migrációnak a következménye. Az egész história szorosan összefonódott - mindenek előtt - a Hanza-liga expanziójával, és ahhoz, hogy az egész ipari-kereskedelmi és szállítási gépezet működjön, az első döntő lépés mindenütt az erdőírtás volt. Itt volt továbbá a Német Lovagrend. Különösen a régi Poroszországban fonódik össze a magasabbrendű gazdálkodás középkori teljesítményrendszerének keletkezéstörténete a lovagrend hódításaival. Ez az erdőkkel és mocsarakkal borított táj a telepítések nyomán alakult át. Az események zöme 1230 és 1280 között zajlott le. Például a régi Pomerániában az a szinte összefüggő vadon, ami keleten és délen 1200 táján még csak négy porosz törzsnek adott otthont, rövid idő alatt - telepesek munkája nyomán - nyílt mezőkkel tagolt táj lett. A majorok és a püspökség egyházi és adminisztratív szervezete épült ki ott, ahol nemrég a vadon és a víz borított el csaknem mindent, megközelítőleg 80%-ot. Az őserdő és a mocsár néhány körzetben csaknem a felére fogyatkozott nem egészen két emberöltő alatt, az átalakulás méretei úgyszólván a modern időkben tapasztalható teljesítményekre emlékeztetnek. Ezzel a folyamattal párhuzamosan haladtak előre a telepesek az Alpokban és már az események kezdetén elérték Ausztriában a magyarokkal érintkező határövezetet. Noha ezt követően a Kárpát-medencében is zajlottak le telepítések (és ezeknek mindenütt elkerülhetetlen következményeként csökken az erdő), a németek inkább sporadikusan, mint nagy összefüggő övezetekben szállták meg ezt a vidéket, azaz hézagokat töltöttek ki, s sohasem alkottak sem tömböket, sem sávokat, mint ezt a szomszédos hegyvidékeken tapasztalhatjuk. A német telepesek egy része érceket bányászott fel és csaknem valamennyi csoportja az Érchegységből rajzott ki. A Szudétákban telepedtek le, Szlovákiában, Steyerországban, Karintiában, Boszniában és Szerbiában, sőt Bulgáriában is, másrészről több helyütt Erdélyben. Ugyanoda (az erdő határán túlra, tehát az "erdő elvén" túlra) a Rajna-vidékről és a Mosel mentéről is érkeztek telepesek, az ún. "szászok", de ők parasztok meg kézművesek voltak, nem bányászok és kohászok.

13 Természetesen a helyi őslakosság is önnön szükségleteitől indíttatva folytatta erdeiben azt a rablógazdálkodást, ami talán a legfőbb kulturális öröksége volt. A dreva (erdő) és a trebinja (irtás) összetételű helynevek gyakoriak az egész szláv nyelvterületen, bizonyítván a gazdálkodás és az ökológia konfliktusának meg-megújuló eseménysorait. Csehországban megközelítőleg 300 lehota helynév van, valamivel kevesebb Morvaországban és Szlovákiában. Ez a német jogon végzett irtás, amit az alpi-szlávok a Lech névvel jelöltek. Egyébként a kopanice, lazi, paszeki kifejezések a hagyományos irtásgazdálkodásra utalnak. A kettő közötti különbség valószínűleg abban rejlett, hogy az ősi módszer a családi gazdaságokként szétszórva települt parasztok irtásaira vonatkozott, míg a másik az egyidőben telepített falu közösen irtott földjeinek helynevét jelölte.

14 Meglehet, hogy Közép-Európában a 13.