Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 6. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)
CSURAKOVA, NATALJA: Az Arhangelszki Állami Faépítészeti Múzeum
nyok mellett a terület őslakosságának kultúrája is jelentős hatású volt. Az orosz telepesek az Észak birtokbavételekor az egyetlen járható út, a folyók mentén haladtak, és a folyók partján meghúzódó keskeny termőföldterületeken telepedtek le. A folyók közti hatalmas területeken a tajga, a mocsár uralkodott, ezek benépesítése lehetetlennek bizonyult. Itt csak halászni lehetett, és gazdag vadászterületek voltak, ahol a gyümölcs, gomba, stb. gyűjtögetésére is tág lehetőség nyílott. A földrajzi adottságok következményeként Észak kolonizációja során a folyók völgyében alakultak ki az egyes, egyedi jegyekkel, bíró etnikai kisközösségek, melyek együttesen az északorosz kultúrát alkotják. Az északon élő paraszt fő tevékenysége a földművelés és az állattartás volt. A földművelésben a háromnyomásos rendszert alkalmazták. A rendelkezésre álló földterület azonban szűkebb volt, mint Oroszország központi vidékein. Az utóbbi vidékeken a 19. században a megállapított földterület-norma (a jobbágytelek) 8 gyeszjatyina (1 gyeszjatyina kb. 1 hektár) volt, ugyanakkor az Arhangelszki Területen ez csak a 0,5-3 gyeszjatyinát érte el. Ez szükségessé tette, hogy az erdők rovására irtással nyerjenek szántóterületeket, s még a 20. század elején is élt e tájon az írtásos földművelés. Zabot, rozsot, kis mennyiségben búzát termeltek, de a legnagyobb termést az árpa adta, gyeszjatyinánként 960-1280 kg körüli volt a termésátlag 3 . A hivatalos statisztikák szerint Oroszországban az egy főre jutó gabonatermés 256 kg volt évente, északon azonban csak 211 kg. Konyhakerti növényeket alig ültettek. Bár a hivatalos statisztikák nem szólnak róla, de répát, karórépát, sárgarépát, borsót, káposztát és vöröshagymát széles körben termeltek, ezek elsősorban a böjti időszakokban szolgáltak táplálékul. A gazdaságtalan földművelés mellett nagy jelentőségű volt az állattartás, mely egyszerre volt táplálékforrás, és biztosította a termőföld talajerő-visszapótlását. A 19. században az tapasztalható, hogy a termőföld területe csökken, ugyanakkor nő az állatállomány. Egy közepes paraszti gazdaságban általában 1-2 lovat, 4—6 szarvasmarhát, és nagyszámú juhot tartottak. A sertésés szárnyastartás csak az I. világháború után kezdett elterjedni. A 19. század végén a legnagyobb fejőstehénállomány itt, az Orosz-Északon volt 4 . Sem a földmüvelés, sem az állattartás nem szolgáltatott az Orosz-Északon termékfelesleget, a paraszti gazdaságok önellátók voltak. Ez az élet minden területét jellemezte, maguk készítették használati tárgyaikat, edényeiket, ruházatukat, munkaeszközeiket. Egyes falvak egy-egy, a paraszti gazdaságban használatos termék előállítására specializálódtak. Termékeiket az évente egy-két alkalommal megrendezett falusi, vagy útmenti vásárokon értékesítették. Itt cseréltek gazdát a nyírfakéregből készített termékek, a réz- és cserépedények, a kovácsoltvas eszközök, a hímzett ruhadarabok és a különféle ládák. A nagyobb vásárokon adták el a prémeket, a vadat, a friss és a sózott halat, a fakátrányt, az olyan gazdasági eszközöket, mint a szán, vagy a szekér, stb. Az Orosz-Északon lényegében a 20. század elejéig fennmaradt a félnaturál-gazdaság, és ez lehetővé tette, hogy a népművészet változatlan állapotban megőrződjön. Ennek hagyományai ősi gyökerekre vezethetők vissza, a betelepülő szláv népesség emlékanyaga a helyi népművészek kezén formálódott tovább. Az Orosz-Észak népi kultúrájának kiemelkedő jelentőségű területe a főépítészet. Ez az építészeti kultúra az orosz ácsok évszázadok alatt felhalmozott tapasztalatán alapul. Ezek az ácsok mesterei voltak a tökéletesen megszerkesztett, művészien megformált építészeti alkotásoknak. Legfontosabb szerszámuk a fejsze volt, melynek több mint tízféle változatát használták az egyes munkafázisoktól függően. A gerendák letisztítására, a fa kérgének eltávolítására és a lekerekített felületek kialakítására speciális vonókést használtak. A pergőfúrót a 19. században kezdték el használni, ez tette lehetővé a különböző épületdíszítő-elemek elkészítését. Ugyanakkor az átmenőfurattal a hagyományos háromlapú csapolás kiegészítésére is mód nyílott. Bár a fűrészt Oroszországban már a 14. század óta ismerték, használatára azonban ritkán került sor. Főként deszkakészítéskor vették elő. De még ez esetben is - akár a 19. század végén, a 20. század elején is - inkább a hagyományos módszerrel éltek, a gerendát szálirányban ékekkel széthasították, és az így nyert vastag pallók felületét baltával simára egyengették. Az építőmesterek kiválóan ismerték a fát, mint az egyik legkitűnőbb építőanyagot. Az északon bővében lévő erdőkből könnyű volt kiválasztani az adott célnak leginkább megfelelő fafajtát. A fa természetesen nem olyan tartós építőanyag, mint a kő, de a több évszázados építőgyakorlat eredményeként a természetes fakonzerválás eljárásainak gazdag hagyománya alakult ki és halmozódott fel. Az építésre szánt fát februárban vágták ki, „amikor a fa nedvei alszanak". Előbb a kérgét körülvágták és így, tönkön szárították. A fát csak fejszével volt szabad vágni, mert ezáltal a pórusok elzáródtak, a gerenda vége nem korhadt tovább. A faépítészet alapeleme a gerenda, ezek hossza határozza meg a helyiségek méretét. Ugyanakkor a mesterek olyan tökéletes kötésmódokat alkalmaztak, melyekkel lehetővé vált a nagyobb méretű helyiségek kialakítása. A fémből készült segédanyag nemcsak drága volt, hanem gyakran hozzáférhetetlen is, ezért az illesztéseket csapolással, faszegekkel végezték. A faépítészetben alapvetően a fészkes gerendarögzítést alkalmazták: a gerenda végétől kissé beljebb az egymással szembeni két oldalon félgömbszerű bevágást faragtak, és az összeillesztéskor ezeket egymásra fordították. A rögzítéskor itt sem alkalmaztak szeget. Az ácsok nagy hangsúlyt fektettek az épültek művészi kialakítására. Bár az északi falvakban a lakóházak, gazdasági épületek és a középületek díszítésmódja megegyezett, ennek ellenére mindegyik magán viselt bizonyos jellegzetes, egyedi vonásokat, melyet az arányok kialakításával, kompozíciójával, és a díszítés eltérő rendszerével értek el. Az északi emberek nemcsak kiváló ácsok voltak, de a településformálási feladatokat is kiválóan oldották meg. Minden település kiválóan illeszkedik a környezetébe, a lakó- és a gazdasági épületek kapcsolódása racionális. A települések általában vertikális kultuszegységbe szerveződőitek. A falvak kialakításában fontos szerepet játszott az élő környezet pszichikai-fiziológiai terhelésének feloldására való ösztönös törekvés, hiszen itt egy rendkívül kemény klíma uralkodik, a természet szinte
