Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: Falanyag és falszerkezet a Dél-Dunántúl népi építészetében

nyával határos Mórágyon fordul elő. Somogyból csak a megye széleiről, Balatonszentgyörgyről és Bábonymegyerről vannak adataink. A kőházak gyakran még a fölsorolt, kőbányával rendelkező falvakban sem általánosak. Bicsérden például a századfordulón 224 ház közül 29 kőfalú, Bodán 148-ból 8, a többi kőalapú vert és vályogépület."

2 Siklóson a házak jelentékeny hányada vályoggal vegyes kő, akárcsak Zengővárkonyban.

223 A Zengő alján több faluban azt tapasztaltuk, hogy a lakóházaknál sokkal több istálló és pajta készült kőből. Nagyobb mértékű a kő fundamentumként való alkalmazása, főleg Baranyában. Az 1891-es épületstatisztika szerint az alapozott épületek aránya a Dél-Dunántúlon 38,44%, szemben a 26%-os országos átlaggal.

224 A Tolna megyei sárközi falvakban a múlt század második felében Mórágyról hordják a terméskövet alapnak, az 1920as évektől pedig Nagyharsányból.

225 Baranyában a paraszti kőépítkezés a 18. században kezdődhetett. A Széchényi-féle leírás 1785-86-ban három faluban (Mekényesen, Tófűn, Bükkösdön) és Mohács mezővárosában jegyzi föl jobbágylakások falaként. Több helyen, így például Lak esetében kifogásolja, hogy a parasztok nem élnek a természet adta lehetőséggel, és vonakodnak kőből építeni. Egyúttal 27 községből tudósít a kőalapozás elterjedéséről, ezek a megye északkeleti részében, főleg Pécsvárad környékén találhatók, valamint kisebb számban Nagyharsány vidékén.

226 A kőépítkezés a Mecsekben sohasem vált olyan karakterisztikussá, mint a Balaton-felvidéken, az itteiii parasztok egyáltalán nem sajátították el a kőfalazás technikáját, kisebb kőépületeiket is kőművessel rakatták. 3. A ház építője A falszerkezet sokféle változatának áttekintése után szükségesnek látszik pár szót ejtenünk a ház építőjéről is. A felgyűlt tapasztalatok alapján úgy látjuk, igen szűk az olyan épületek köre, amelyről elmondhatjuk, hogy a parasztember saját keze munkája. A felsorolt faltechnikák közül csak a legegyszerűbbek, a közönséges sövényés a rakott sárfalú házak építéséről tételezhető fel, hogy „mindenki" meg tudta csinálni, de legtöbbször - amint Balatonszentgyörgyön mondták - ezekhez is kellett szakértő, főleg a tető felállításához. A talpas-vázas építkezéshez már fejlett ácstudásra volt szükség. Még kevésbé nélkülözhették a mesterségbeli jártasságot a kőművestechnikával épített falaknál. Mindehhez természetesen nemcsak a vizsgázott és céhbeli mesterek értettek. Paraszti körökben is sokan elsajátították a szakmai fogásokat, és famívességre, faltömésre stb. specializálódtak. Azok a jobbágyok, akik például az 1700-as évek elején Tapolcán (Siklóstapolca)

227 az ispánnak faházat építettek, tapasztalataikat bizonyára saját házuk táján is kamatoztatták. Baranyában az 1785-86-os években több faluban, Tengeriben, Egerszegen, Mónosokoron följegyeztek parasztácsokat. - A szomszédos Kisasz szonyfán, Tésenyben és Baksán több tanult lignarius (ács) lakott.

228 Ezek a falvak a két nagy faépítkező terület, a Dráva mente és Zselic-Belső-Somogy határán találhatók, lehetséges, hogy az „építőközpont" szerepét töltötték be ezen a vidéken.

229 A 19. század közepén Haas Mihály is megemlékezik a baranyai erdős vidékek falvaiban lakó nagyszámú famívesvő\.

m A szegényebb néprétegek építési igényeinek kiszolgálásában jelentős szerepre tettek szert a molnárok. A Tolna megyei molnárcéh tagjairól tudjuk, hogy a 18. században a vármegye számára is készítettek hidakat és egyéb famunkákat. A gabonaőrlés mellett faragómesterséggel is foglalkoztak.

231 Az ilyen specialistákat a dél-dunántúli nép is faragónak nevezi. Működésükről igen sokat megtudunk a dunaföldvári (Tolna megye) faragók és a céhbeli ácsok, asztalosok összetűzéséből. 1851-ben történt, hogy a fenti céhtagok folyamodványt nyújtottak be a kerületi albíróhoz azzal a kéréssel, hogy tiltsa meg a faragóknak az építést. Mert, mint írják, mintegy 18 személy van, „. . . kik házakat, hajókat, malmokat - természeti eszük utánn szerzett tapasztalásainál fogva építeni szoktak ..." A 18, magát Faragó mesternek nevező kézműves öntudatos válaszbeadványt szerkesztett, melyben arra hivatkoznak, hogy: „Mi az érdemes közönségnek megelégedésére és világos javára űzzük becsületes úton módon kézmüveinket, a'mit se Isteni, se emberi törvény nem tiltott soha, és . . . eddig becsületes élelem keresetünkben senki által, úgy szólván, századok óta sem háborgattatunk ..." Büszkén vallják továbbá, hogy ők „faragó kézművességük"-et hiba nélkül gyakorolják, és kifejezik azt a szándékukat, hogy saját céhet kívánnak alapítani. A megyehatóság állásfoglalásakor tekintetbe veszi, hogy a tanult ácsok és kőmívesek nem tudják kielégíteni a lakossági igényeket, s ezért engedélyezi a faragók további működését, azzal a megszorítással, hogy: jövőre nagyobbszerü és cserép vagy fazsindely fedezetű épületeket fel ne vállaljanak, csak nád vagy szalma alá való háztetők készittésével foglalkozzanak,. . ." Társulást az iparszabályok értelmében természetesen nem hozhattak létre.

232 - A 19. század derekától a falusi építkezésben egyre jelentősebb szerepet játszanak az iparosok, növekszik azoknak a szilárd falú házaknak a száma, amelyek típustervekre vezethetők vissza. A vagyoni tagozódás mindinkább megmutatkozik az épületek megformálásában. A szegénység egyre mélyebb választóvonal, amely mögött az egyszerűbb, hagyományos építőtechnikák kényszerűen tovább élnek.