Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: Falanyag és falszerkezet a Dél-Dunántúl népi építészetében

parasztházakról mintegy 16 faluból úgy tájékoztat, hogy a régiek „ex meris lignis" épültek.

85 Főleg olyan újratelepített községekben, ahol erdőirtással kellett kezdeni a kolonizációt, és a kitermelt fát használták föl házépítésre, többek között a keskendi és a vörösmarti németek. Ugyanebben a térségben az 1782-83-as egyházlátogatási jegyzőkönyv tapasztott fából épült iskolát említ Lappáncsán és Németmárokon, szemben a más falvakból leírt, fából és sövényből (ex lignis et sepimentis) vagy szilárd anyagokból álló iskolákkal.

86 Az 1777-es Tolna megyei összeírásban a simontornyai és dombóvári járásban 7 helyen örökítettek meg iskolaként faházat.

87 Mindezek alapján hihető a tisztán fából épült falusi épületek jelenléte, de mivel szerkezetüket nem ismerjük, csak feltételesen következtethetünk belőlük boronafalra. Mint ahogy a borona nevet használó somogyvári adat sem perdöntő; Padányi Bíró Márton egyházlátogatási jegyzőkönyvéből 1749-ben arról értesülünk, hogy a helységben „ . . . plébániaház épül boronából, sárral tapasztva . . ,"

88 A 18. századi „história domus"-okból ún. deszkatemplomokról tudunk, így a baranyai Drávaiványiból és a somogyi Patcáról.

89 Szántódpuszta 1790ben összeírt épületei között is szerepel egy háromhelyiséges pásztorház, amelyet parasztok építettek deszkákból.

90 Ezek azonban inkább a talpas, vázas, zsilipéit fallal hozhatók kapcsolatba. A fölsorolt példák a szűkebb Dél-Dunántúlról nem tájékoztatnak a 18. századi boronafal keresztvéges megoldásáról. Legalábbis ami a lakóházakat illeti.

91 A gazdasági épületek köréből is csak a Zselicségből említik általánosságban.

92 A történeti források szűkszavúsága, félreértelmezhetősége folytán valóságos képet egyedül a néprajzi anyag alapján alkothatunk. A néprajzi gyűjtésekből olyan 19-20. századi állapot körvonalazódik, miszerint keresztvéges boronafalú házak egyedül területünk nyugati határán

93 találhatók, a Mura mentén és Göcsejben, valamint a tőle délre fekvő Tornyiszentmiklóson, ahol még az 1910-es években is készültek váz nélküli boronalakások. A Mura bal partján a 19. század közepén a boronaház végóráit éli, utolsó két keresztvéges példányát az I. világháború alatt bontják le Semjénházán és Molnáriban.

94 Ettől keletre csak a kitöltő falként alkalmazott zsilipek borona fordul elő. Talpas-vázas szerkezet Az újkor legjellemzőbbnek tekintett hagyományos ácstechnikája a Dél-Dunántúlon a talpas, vázas szerkesztés. A Kárpát-medencében, ezen belül a Dél-Dunántúlon is vannak egészen korai, a honfoglalással közel egykorú, elszórt nyomai, ezek közé tartoznak a már említett, 9-13. századi fonyód-bélatelepi épületek. Általánossá válásuk, köznépi használatba kerülésük története azonban még földerítésre vár. A késő középkorban a Kis-Balaton közelében - Balatonszentgyörgyön és Bánokszentgyörgyön a 15. században - föltűnik a talpgerenda, 1526-ból a Mohács közelében elpusztult Merse faluban tárták föl. írott emlékeinkben a 18. századtól szerepel, közülük több esetben a 17. századra is lehet következtetni. 1747-ben a Batthyány-uradalomban, Selylyén olyan „ . . . régi, romladozott és megrokant talpfára vállyok téglábul tiszteknek épütett háza"-t írnak össze, ami valószínűleg az előző században épült. Hasonló „régi", 5 öl hosszú és 3 öl széles talpas ispánházat jegyeznek föl ugyanebben az évben Kisasszonyfán.

95 Somogyban és Baranyában a 18. század legelején általános a „talpas fa templom", sőt az ormánsági Diósviszló fatalpas templomát 1714-ben már dűlőfélben találták.

96 Az egyházi iratok olyan területeken is beszámolnak talpas építkezésről, ahol századunkban jószerivel még emlékét sem tudtuk fölkutatni. A Tolna megyei Bogyiszlón például a 18. században nemcsak a templom talpas, de 1753-ban a parochiális házat is erős talpakra építik. Sőt az 1799-es tűzvész kapcsán, amely a paplakból indult ki, arról értesülünk, hogy a Parochiális ház itten a' Földnek természetihez és a rendes Szokáshoz képest mindenkor fa talpakon Sövényből volt készítve . . ,"

97 A megfogalmazás arra utal, hogy széles körű lehetett a talpasházépítés. De vannak ebből a korból konkrétan parasztházakról szóló híradásaink is. Nagy Farkas Mihály, kórósi jobbágy 1776-ban írott panaszlevelében elmondja, hogy régi, megromladozott házacskája helyett újat akar építeni, és ehhez „ . . . föld felett lenni szokott talpakat, ollyakat, melyjen egész épület szokott állani . . ,"

98 faragott. Kiderül ebből, hogy az Ormánságban ekkor már hagyománya van a talpas építkezésnek, és ha föltesszük, hogy az említett régi házacska is „szokásos talpas", akkor talán az 1600-as évekbe nyerünk bepillantást. Fa talpakat említ meg a Széchényi-féle leírás 178586-ban több Dráva menti faluban.

99 Somogy megyei 18. századi használatáról Széchényi Ferenc marcali és csokonyai uradalmainak levelezéséből győződhetünk meg. Az 1800-as évek elején a jobbágyok faigénylését sorra azzal utasítják el, hogy a „Fölség tiltja a talpra való építést".

100 A 19. században a talpas ház nagy területeken jelen van a régióban, a 19. század közepe és vége már az elmúlás időszaka. A néprajzi gyűjtések a talpas házat többnyire már hanyatlásában figyelhették meg. Részletes és átfogó ismereteket a 19. század végétől közvetítenek, sokszor a rekonstrukció módszerével. A Magyar Néprajzi Atlasz talpas-vázas építkezést regisztrál az Ormánságban, Zselicben, Belső-Somogyban, a Mura mentén, Dél-Zalában és Szlavóniában. Az Országos Műemléki Felügyelőség falukutatásaiból az Épületfalak kérdőíves gyűjtéseiből és a néprajzi irodalomból részletgazdagabb kép bontakozik ki. A fentiek mellett föltárták ennek a házépítési módnak emlékeit a Kis-Balaton környékén, a Marcali-háton, a Nagyberekben és Külső-Somogy néhány falujában. A talpas-vázas házak az egész Dél-Dunántúlon azonos szerkezettel épültek. Hasított, bárdolt tölgygerendákból az alaprajznak megfelelő, erős, vastag keretet ácsoltak. Ez képezte a talpat. A talpgerendák végeit egymásba eresztették, beállazták, ezek legtöbbször nem nyúltak túl a sarkokon. Sokszor a kinyúlást utólag vágták le. Népi nevük talp, talpfa, ritkábban aljgerenda (Mezőcsokonyán), a szlavóniai magyar falvakban tálfának mondták. A talpgerendákba csapolták a vázat alkotó függőleges oszlopokat, a szöglábakat, a Balaton délnyugati partján füleseket és szeglábakat, a Mura mentén tomborokat, Szlavóniában í/iícokat.

101 Minden sarokra és minden közfal végére került egy-egy ilyen oszlop, az ablakok, ajtók mellé kettő, mert ezek egyúttal szárfa gyanánt is szolgáltak. Ahol nem volt nyílás, ott minden fal közepébe egyet tettek. A Balaton déli partján a sarkokra füleseket állítottak, melyek valójá-