Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 5. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

Tanulmányok - ZENTAI TÜNDE: Falanyag és falszerkezet a Dél-Dunántúl népi építészetében

ban ágasok, mélyedésükben feküdt a koszorúgerenda. A tornác szabadon lévő pillérei lábak vagy pitarlábak, Szlavóniában ágasok.

102 A függőleges főelemeket felül erős gerendakeretbe foglalták, amely a falat lezárta, és a födém, illetve a tetőszerkezet alapját képezte. Ennek neve igen változatos, tájanként eltérő. Leggyakoribb a koszorú, koszorúfa, koszorúgerenda elnevezés, elterjedése a terület nyugati és déli részeit jellemzi. Megtaláljuk Zalában, Somogy legnagyobb részén, Baranya délnyugati oldalán és Szlavóniában. A baranyai Dráva mentén, a Duna menti széles sávban, beleértve a Jugoszláviában lévő drávaszögi falvakat és a Tolna megyei Sárközt is, a vóró, vórró, varró, varrószál elnevezést használták, ami atúlparti alföldi falvakban is föllelhető (például Úszódon). Emellett legáltalánosabb a sárgerenda név, amely jobbára a földfalú házak korai elterjedési területeit jellemzi, így majd egész Tolna megyét, Somogy északkeleti vidékét, Baranya északi és középső részeit. Zala megye déli részén gyakori az ülés, szaluülés megjelölés, nyugati szélén használják még a kerülőt, ami Göcsej felé mutat.

103 A Dél-Dunántúl keleti és nyugati szélein előfordul a falgerenda, a Dráva mellett, Somogy és Tolna északi részén szórványosan föltűnik a fő- vagy fagerenda elnevezés. A Magyar Nyelvatlasz későbbi állapotokat rögzít. Egyes hagyományos technikához kapcsolódó terminusokat nem jelez (például a kerülőt), másokat, így a koszorút és a vórót sokkal szűkebb területen regisztrálja. A nevek változása egybeesik az építőanyagok terén tapasztalt átalakulással. A sárgerenda név keleti és déli irányba egyre terjed, kiszorítva a régi elnevezéseket. A váz oszlopait ferde támaszokkal is rögzítik. A talpgerendába csapolt elem neve

104 a zselici falvakban kötés, feszítőfa, Belső-Somogyban kölincs, Ormánságban kilincsfa, Balatonszentgyörgyön kikötés, Szlavóniában támasztó ágas, támasztófa. A múlt század közepén a szigetvári szakképzett kőművesek az ellentáló fa kifejezést használják.

105 A nagyobb épületeknél a szöglábakat felül is „kikötik" farral, Balatonszentgyörgyön könyökkel, könyökfával, hónaljkilinccsel (Ormánság), vagy kötéssel (Dráva mente). Az egész bemutatott szerkezet tölgyfából, ritkábban szelídgesztenyefából készül. Az utóbbit tartják a legidőtállóbbnak, mert jobban bírja a nedvességet.

106 Csak nagy szükség esetén nyúlnak kőris- vagy gyertyánfához. Az épületfa kiválasztása nagy szakértelmet kíván. Legalkalmasabb a középkorú fa. Úgy tartják, és tudós Nagyváthy János

107 úgy tanította, hogy legjobb télvíz idején kivágni, amikor legkevesebb benne a nedvesség. Az már a babonák körébe tartozik, hogy a fát a szennaiak szerint holdtöltekor kell kivágni, a Csurgó környéki parasztok szerint viszont hold fogytával.

108 Az építőfa tartóssága szempontjából hármas követelmény, hogy kellően száraz legyen, de ne hasadozzon, és a szú se essen bele. Ennek érdekében fölhasználás előtt évekig szárítani kell. A fa szárításának legeredményesebb eljárása a 18. században és a 19. század elején a lábon való szárítás volt, amire az urbárium megkötései rá is szorították a jobbágyokat. Nagyváthy János leírja Somogy megyéből, hogy ennek két módját gyakorolták; vagy apródonként, 2-3 esztendőn keresztül elvagdosták a kiszemelt fa gyökereit - s szerinte ez a hatékonyabb -, vagy lehántották a fa kérgét.

109 Mindkét esetben csontszáraz fához jutottak, és a lassú kiszáradás elejét vette a fa repedezésének. - A levéltári forrásokban többször találkozunk a fakéreg lehúzásának tiltásával. - Növelték az épületfa tartósságát füstöléssel, pörköléssel és trágyában áztatással is. Ezeknek az eljárásoknak a földdel érintkező elemeknél volt jelentőségük, de szú ellen is hatékonynak bizonyultak.

110 Igen nagy változatosságot mutat a vázszerkezet kitöltése. Zsilipéit boronafalú házakkal területünk nyugati határán találkozunk. A múlt században főleg Zala megyében gyakori; Göcsejben, a Mura mentén, a somogyi határ közelében, Garabonc és Galambok környékén.

111 Somogy megyében ebből a korból csak zsilipéit falú istállókról, pajtákról, kamrákról és pincékről tudunk. A fal úgy készült, hogy a vastag, hasított, bárdolt pallókat, nyugatabbra és a somogyi pincék esetében gerendákat, a fapillérek oldalaiba vájt csatornába eregették. A Mura menti horvátoknál: „A boronák kb. 5 cm vastag fejszézett pallók, brana, brona voltak, s miután becsúsztatták őket a sarokgerendák vájataiba, zsilipjébe Heb, pelyvás sárral plevnato blato vastagon betapasztották a házat, . . ."

112 Épültek még faoldalú, barunával kitöltött talpas házak a 19. század második felében a szlavóniai magyar falvakban is. Boronafaluk azonban szegényesebben, dorongok zsilipelésével készült, kívül-belül besározva.

113 Velük együtt élt a fonott falú talpas ház is. A zselici fonyásos, az ormánsági és Dráva menti süény-, rekesztött vagy lészás

U4 falnál 30-50 centiméterenként lyukakat fúrtak a talpgerendába, s beléjük tölgy-, kőris-, éger- vagy gyertyánkarókat állítottak.

115 A karók fölső vége számára a koszorúgerenda aljába a gerendaszéltől befelé kis ferde vajatokat véstek, amelyeken a karókat becsúsztathatták. Majd ezt a rácsot befonták nyers mogyoró-, fűz- vagy gyertyánvesszővel. Legelterjedtebb és legkedveltebb volt a mogyorófa ága. Úgy alkalmazták, hogy 75-80 cm hosszú, öt centi átmérőjű ágakat kettévagy négyfelé hasítottak, és beszőtték velük a rúdsorokat. Dél-Dunántúlon a sövényfal mindig vízszintes fonású. A fonást aztán megdolgozott (gyakran lóval tipratott), törekkel kevert sárral betapasztják. Először a fonást kívül-belül kézzel beverik, hogy a vesszők közé is sár kerüljön, aztán még két tapasztott réteggel „fölhizlalják" a falat, végül lótrágyás híg sárral lesimítják. A simítást deszkával végzik. Kiszáradás után kétszer bemeszelik. Az ilyen fal vastagsága mindössze 20-25 cm. A közök berakására mindig a teljes váz, a tetőszerkezet és a fedél elkészülte után kerül sor. A fonott fal - a talp nélküli sövényfalat is beleértve -, amint láttuk a részletesebb történeti áttekintésből, a Dél-Dunántúl egész területén jelen volt. Azonban, ha a 20. századig fönnmaradt talpas házakat behatóbban tanulmányozzuk, azt tapasztaljuk, hogy a talpas-vázas épületek többsége sárkarós,

116 ún. karóközös falú. Úgy tűnik, hogy Belső-Somogyban és Zselicségben a 19. század második felében már nem építenek fonott fallal lakóházat.

117 Saját helyszíni gyűjtéseink során csak a Mura mentén (Muraszemenyén) és az Ormánságban találkoztunk sövényfalú házzal. A karóközös fal építése gyorsabb, és kevesebb fát igényel. Általában úgy készül, hogy 15-25 centiméterenként karókat feszítenek a talpés a koszorúgerendák közé, s a hézagokat berakják sárral. Az agyagos földet törekkel, polyvával vályoggá dolgozzák össze, majd ebből gyermekfej nagyságú gombócokat formálnak, és kézzel behelyezik a rudak közé.

118 Zádorban a karók szinte egymást érték, ezért a fal több-