Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Vargha László (1904—1984) - FILEP ANTAL: Vargha László tudományos munkássága

nemcsak néprajzi szempontból gazdagabb, de az építészeti elemzései is szembeszökó'en eltérnek: konkrétak, szilárd értékrendszerük van. A funkciót, a szerkezetet, a megformálást kellő arányban mutatja be, s közben az alapvető-megfelelő néprajzi, történeti öszszefüggéseket is érzékelteti. A munkának különös értéket kölcsönzött, hogy ebben méltatták első ízben szakszerűen az Alföld, történeti stílusokat tükröző népi építészeti emlékanyagát. A korábbi néprajzi feldolgozások nem vállalták azokat az építményeket, amelyek történeti műformákat mutattak. Az „ősi", a „tiszta" típusok rekonstrukciójára törekvő kutatóktól nagyon távol állt a XIX. századi eredetű barokk, klaszszicista, romantikus vagy eklektikus stb. stíluselemek kései, a paraszti polgárosodással vagy akár már a paraszti életforma teljes bomlásával összefüggő ízléstörténet problémája. Vargha László éppen ezzel tökéletesítette a néprajzi megismerést, egyben pedig az etnográfia sajátos eszközeivel gazdagította a művészettörténetet, de még a művelődés- és a társadalomtörténetet is. Azzal, hogy Vargha László a figyelmét kiterjesztette az utolsó évtizedek fejleményeire, olyan folyamatokat tárhatott fel, amelyek a kultúra fejlődésének, a műveltség és a hordozó közeg viszonyának az általánosabb érvényű megismerését is szolgálhatták. Ezek nélkül a kutatások nélkül már nem lehet a nemzeti és a népi kultútáról nyilatkozni. Mellőzésével aligha lehet a nemesi, polgári, paraszti viszonyáról ízléstörténeti vonatkozásokban helytállóan állást foglalni. A magyar művészettörténet kutatói hamar felismerték ezeknek az eredményeknek az értékét, s ennek megfelelően becsben is tartották azokat. Vargha Lászlónak jelentőssé vált a tekintélye a művészettörténészek körében, természetesen elsősorban azok között, akiket az architektúra fejlődése érdekelt. (Ebből a kutatási anyagból állította össze a Művészettörténeti Értesítő számára 1953-ban a Klasszicista jelleg a nagykunsági népi építészetben c. tanulmányát.) A felszabadulás után, különösen 1949—52 között, miskolci éveiben a Sajó-völgy, a Bodva-mente falvaiban végzett rendszeresen olyan gyűjtő munkát, ami a stílus- és ízléstörténeti problémák sokaságát vetette fel a XVII. századtól a legutóbbi évekig. Több helyütt, pl. Perkupán, szinte az egész település minden házára kiterjedt helyszíni adatfelvétele. Igyekezett feltárni minél teljesebben az egyes építőmesterek, az egyes műhelykörök alkotásait. Kísérletet tett arra, hogy a helyi formaképzés, díszítés forrásait meghatározza. Sokszor meg is találta azokat a helyi nemesi, kisnemesi, egyházi objektumokat, amelyek előképül, közvetítő forrásul szolgálhattak. Ezzel mind a néprajzi, mind a művészettörténeti építészeti kutatás érintkező sávját minden korábbi kísérletnél alaposabban becserkészte, és fel is derítette. Csak sajnálnunk lehet, hogy ezekről a kérdésekről nagyobb lélegzetű munkákat, főleg önálló könyvet nem állt módjában készíteni. Kisebb közlései, tanulmányai minden értékük ellenére nem pótolhatják ezek hiányát. Viszont érdemes feladat lenne hatalmas rajz- és fényképgyűjteményéből rendszeresen közzétenni olyan összeállításokat, amelyek a már alig hozzáférhető tanulmányainak szövegét is újra közölhetnék, de egyben egykori könyvterveit meg is valósíthatnák. Bizonyosak lehetünk, hogy nemzetközi sikere lehetne mind a néprajz, mind az építészet kutatói, mind pedig az érdeklődők széles táborában. Méltó módon reprezentálnák a hazai kulturális fejlődést és a hazai kutatást. A Magyar Építőművészek Szövetsége szervezésében, Károlyi Antal, Perényi Imre, Tóth Kálmán szerkesztők társaságában jelentette meg : A magyar falu építészete című gyűjteményes kötetet 1955-ben. Szerzőtársai Perényi Imre (a település témában), Károlyi Antal (a faluképre vonatkozóan) voltak. A kötet máig egyedüli áttekintés maradt, mint az egész országot átfogó összeállítás, nem akadt igazában folytatása. A bevezető tanulmányokat azonban beárnyékolta az a prakticista szándék, amely az ún. szoc. reál (a hivatalosan kötelező, archaizáló) építészeti stílus számára kívánta a követendő haladó hagyományt bemutatni. A szerkesztéssel szemben támasztott külső', a népi építészet tudományos kutatásától idegen szempontok a kötet egészének a belső arányait is kedvezőtlenül befolyásolták. Utólag, három évtized múltán is indokolatlannak látszik, hogy megosztották a szerzői feladatokat. A rajzok, fényképek jegyzéke árulja el, milyen aránytalanul nagy volt Vargha László hozzájárulása a kötet anyagához. (A szerző- és szerkesztőtársak az összeállításhoz — Tóth Kálmán 9 fényképét nem számítva — lényegében nem is járulhattak hozzá saját adalékaikkal.) Ha a közzétett rajzokat, fényképeket szerzőik szerint tovább elemezzük, még lényegesebbnek látjuk Vargha László szerepét, hiszen a 280 fényképfelvétel közül 111 felvétel származott tőle, a 37 rajz közül pedig 16 viselte magán az Ő keze nyomát. S egyes, akkor fiatal szakemberek mögött, akik értékes anyaggal gazdagították a kötetet, éppen Ő állt, hiszen 1952 óta rendszeresen tartotta az előadásait a Műszaki Egyetemen. Mások pedig a Vargha Lászlóhoz fűződő szakmai kapcsolataik, barátságuk révén bocsátottak fényképet a kötet rendelkezésére. Mindezt ki kellett emelnünk, hogy legalább utólag elismerjük meghatározó és döntő szerepét. A kötet forrásértékű, kutatástörténeti szempontból pedig azért is fontos, mert jelentős új, műszaki felmé-