Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Vargha László (1904—1984) - FILEP ANTAL: Vargha László tudományos munkássága

rési anyagot tett közzé falvaink építészetéről. Itt alkalmazta Vargha László elsőként a műszakilag hitelesen szerkesztett, axonometrikus metszetrajzokat, amelyek a lakóháztípusaink belső beosztását, építészeti berendezését voltak hivatva érzékeltetni. Fenntartás nélkül ismerjük el, ennek a célnak magas színvonalon meg is feleltek. A kötetben jelentek meg először — igaz inkább csak jelzésszerű volt ez a közlés — Vargha Lászlónak azok az elsősorban észak-magyarországi műszaki felvételei, amelyek a népi építészeti emlékanyag stílustörténeti kapcsolatainak feltárásához készültek, s amelyeket a hatvanas, hetvenes évekig hallgatói segítségével egyre nagyobb számban halmozott fel. Csak sajnálnunk lehet, hogy akkor is, később is csak kevés rajza és elemzése válhatott ismertté. Ezek éppen csak ízelítőt adhattak. Lényegében ma is fontos feladata lenne a kutatásnak Vargha László idevágó dokumentációinak lehető teljes közzététele; Vargha László szívesen beszélt Tompa Ferencről, a régészprofesszorról, akinél maga is rendszeresen hallgatott előadásokat. Baráti megbecsülés fűzte az utódhoz is, Banner Jánoshoz, akivel már a szegedi profeszszorsága idején is munkakapcsolatban volt. Szívesen emlegette a Papp Lászlóra vonatkozó baráti emlékeit. Előadásaiban, cikkeiben róla mint a középkori faluásatások úttörőjére hivatkozott. Ásatási rajzait rendszeresen vetítette, közölte. Nagy tisztelője volt Méri Istvánnak — akit az erdélyi kutatásai idején már alaposan megismert — és közvetlen munkatársainak, köztük elsősorban Kovalovszki Júliának. Figyelemmel kísérte Holl Imre és Parádi Nándor munkásságát. A hetvenes évek végéig, szinte minden régésszel személyes ismeretségben volt. Az ötvenes évek elejétől korábbi kutatásaira támaszkodva régészeti feltárások nyomán rendszeresen készített épületrekonstrukciókat. Ezek éppen a néprajzi, építőmérnöki elmélyültségükkel múlták felül a korábbi hasonló kísérleteket. Fontos tanulmányt tett közzé az 1954-ben megjelent Régészeti kézikönyvben a fa- és a földházak kérdéséről. írásából kitűnhet : milyen alaposan ismerte az ún. primitív építotechnikákat és építési szerkezeteket. Az ide kapcsolódó tanulmányait 1955-től közölte. Élete kései szakaszában — a hetvenes években is — szívesen visszatért e témájához. A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításához az Őskori és a népvándorlás kori építészeti rekonstrukciók terveit két változatban, 1961-ben és 1974ben készítette el. Foglalkoztatta annak a gondolata, hogy ezt az anyagát tanulmányként is közzétegye. Régészeti érdeklődéséből következett, hogy amikor a Budapesti Műszaki Egyetem szolgálatába állt, építészettörténeti előadásai keretében az Őskori építészet előadásával is foglalkozhatott. Mondanivalójához az Európán kívüli, törzsi társadalmak építészeti hagyatékát is felhasználta. A régészeti kitekintése szinte az egész Ovilágot felölelte. Előszeretettel kutatta azokat az épülettípusokat, szerkezeti megoldásokat, amelyek Európa népeinek közös hagyományává váltak. Szívesen mutatta ki az ilyen elemek előfordulását a hazai anyagunkban is. Amikor 1952-ben, a miskolci Herman Ottó Múzeum vezetésétől megvált, és Budapesten vállalt tervező irodai állást, egyben előadói megbízást is elfogadott a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol az akkori képzési céloknak megfelelően, igen magas óraszámban és változatos összeállításban mutatták be az építészet történetét. 1954-ben végül Vargha László egyetemi docensi kinevezést nyert a Major Máté professzor vezette Építészettörténeti Tanszékre. Itt volt alkalmazásban nyugdíjazásáig, 1968-ig, majd folyamatosan 1975-ig nyugdíjasként volt munkakapcsolata a tanszékkel. 1976ban már azért nem újította meg a szerződést, mert biztosra vette, hogy a terveinek megfelelően, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum szervezésében hozzáláthat az időközben hatalmassá nőtt gyűjteményének a rendezéséhez és a módszeres feldolgozásához. Vargha László tudományos kutatómunkájában új korszakot nyitott a műegyetemi alkalmazás. Nyugodt légkörben végezhette vizsgálatait. Kutatásaihoz ugyan nagyon szerényen, de lehetőséget adott az egyetemi tanszék, valamint az akadémiai bizottságok, munkaközösségek céltámogatása. Ezek mellé járult az is, hogy a hallgatókat kedve, illetve a lehetőségei szerint bevonhatta a gyűjtő tevékenységébe, időnként pedig —• ugyan nagyon szerény volumenben, de — foglalkotathatta is őket a kisebb feldolgozásokban, főleg a szerkesztési és a rajzolási munkák során. Az egyetemi gyakorlatain, vizsgáin figyelte és kereste azokat a hallgatókat, akik alkalmasak lehettek a kutatómunkára. Ezért vállalta szívesen a tudományos diákköri tevékenység patronálását is, hogy az ilyen irányú tevékenységre még közvetlenebb legyen a befolyása, kapcsolatai ezzel is intenzívebbek lehessenek. A fiatal építészek egymást követő nemzedékeibe oltotta be a néprajz és az építészettörténet iránti érdeklődést, s tette őket a tudományos kutatás elkötelezett művelőivé vagy támogatóivá. A diákjaival a magyar népi építészet feltárására, kutatására lépett szövetségre. A legjobb hallgatóit évről évre munkatársaivá fogadta. Igénybe vette a segítségüket, de azok önálló gyűjtő és feldolgozó tevékenységét nemcsak sugalmazta, hanem önzetlenül támogatta is, az elkészült tanulmányaikat segítette továbbfejleszteni, egyengette a megjelentetésük útját. Vargha László tisztában volt az első perctől azzal,