Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Vargha László (1904—1984) - FILEP ANTAL: Vargha László tudományos munkássága

hol vannak azok a pontok, ahol a néprajzi, népi építkezési kutatás érdektelenné válhat az építészet művelői, kutatói számára. Kompromisszumot kötött. Nem erőltette azokat a feladatokat, amelyek sajátosan etnográfiai célúak voltak, s nem ígértek volna élményt és hasznosítható tanulságokat a gyakorló, tervező építész helyzetében tevékenykedő kutatónak. Megkövetelte ugyan az alapvető néprajzi tájékozódást, az irodalom elsajátítását stb., de az építészek számára érdektelen témákat nem erőltette. Ez ugyan visszahatott saját gyűjteménye fejlődésére és még talán a saját érdeklődésére is, de így érhetett el az adott keretek között optimális eredményeket. Biztosítani tudta, hogy bár különösen munkaigényesek voltak gyakorlatai, mégis szívesen dolgoztak a diákok nála, ezért népes munkaközösségek alakultak ki mellette minden esztendőben. Közülük nem is kevesen egész életükre eljegyezték magukat a kutatással, s maradandóan az etnográfia és az építészettörténet szövetségeseivé váltak, s köztük sokan voltak, akik a szaktudomány rendszeres és hivatásszerű művelésére is vállalkozhattak. A tanszéki adottságok, az akadémiai céltámogatások, a minisztériumi és helyi (tanácsi) források a gyűjtő tevékenység fejlődéséhez szerényen, bár nem egyenletesen biztosították a feltételeket a hetvenes évek elejéig. Ebből lehetősége nyílt Vargha Lászlónak kisebb feldolgozások, tanulmányok előkészítésére is. Ezeket szinte évről évre meg is jelentette. Nagy rendszerességgel műemléki problémák elvi és módszertani megvilágításával, egyes helyi népi építészeti vizsgálatai értékelésével, aktuális építészettörténeti témák néprajzi megközelítésével foglalkozó írásokat tett közzé. Szívesen vett részt előadóként hazai konferenciákon, vitafórumokon. Egyben kereste az alkalmat, hogy a számára elérhető szomszédos országokban, külföldön is megismertethesse módszereit, eredményeit, feltárja a magyar népi építőhagyomány közép-, kelet-európai távlatait, értékeit. Kisebb lélegzetű dolgozataival folyamatosan ráirányította, és ébren tartotta a figyelmet a népi építészeti kutatásokra, megértette azok általános művelődéstörténeti jelentőségét és a kapcsolódó társtudományok előtt feltárta a néprajz kínálkozó interdiszciplináris tanulságait, általános érvényű értékeit. A múló idővel azonban egyre többször vált rezignálttá, egyre többször vesztette el a reményét, hiszen közlései, anyagának csak csekély töredékét érinthették. Egyre inkább nyomasztotta, hogy a folyton növekvő gyűjteményében a nyers- és a feldolgozott anyag aránya egyre kedvezőtlenebbé vált, egyre kevésbé remélhette, hogy az anyagát valaha is szándékai szerint rendezheti és a szakmai meggyőződése szerinti módon dolgozhatja fel. Ez a saját elemző, értékelő tevékenységét is valósággal bénította és korlátozta. Szándéka lett volna pl. a magyar népi építészet arányrendszerére vonatkozóan statisztikai módszerekkel alátámasztott analízist adni. Az ilyen munkához azonban anyagát nem tartotta kellően elokészítettnek, feldolgozottnak. Élt benne annak az igénye, hogy lényegesen nagyobb mennyiségű kész dokumentációra alapozva végezze el elemzéseit. Keserűen jegyezte meg, hogy az általa gyűjtött, megszerkesztett rajzok számát csekélynek tartja ahhoz képest, amit elfogadhatónak ítélhetne biztonságosan megalapozott általánosításaihoz. Nem a pozitivizmus vezette, hanem szerette volna mennyiségileg szélesebb bázisra helyezni vizsgálatait, s szándéka lett volna matematikai módszerű következtetéseket levonni. Úgy vélte, hogy a még feldolgozatlan anyagával együtt is kevés lenne mindaz, amiből biztonsággal kiindulhatna, amiből megalapozottan általánosíthatna. Bénítóan hatott rá, hogy pusztán felvételi lapjaiból (manuáléiból) — bármilyen értékesek is voltak azok — a mélyebb és a korszerűbb vizsgálatokat nem végezhette el. így érthető, hogy életének és kutatói pályájának talán a leggondtalanabb és a legbizakodóbb periódusa volt az 1958 és 1961 közé eső szakasza. Akkor a művelődési kormányzat (a Múzeumi Főosztály, akkor Dobrovits Aladár professzor vezette) rendszeres céltámogatásban részesítette munkáját. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy képzett, fiatal szakemberek bevonásával rendezzék gyűjteményét. Aminek során — a teljességre törekedve — hozzáláthattak, hogy megszerkeszszék felmérési rajzait. Mód nyílott arra, hogy az egyes épületek rajzi és fotódokumentációját összeállítsák, ehhez mellékeljék az épületre vonatkozó szóbeli emlékezés, helyszíni megfigyelés feljegyzéseinek tisztázott összegzését. Ezeket kiegészítették a helyszín más épületeiről felvett fényképek nagyításai, amelyeket tudatosan olyan méretben készítettek el, hogy alkalmasak lehessenek önmagukban is a megörökített részletek tudományos elemzésére. Az így elkészített dokumentációs kötetek topografikus rendben, a községek betűrendjében kerültek megyénkénti csoportosításban szerkesztésre. Egy dokumentációból az alappéldányokon kívül a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára, illetve az illetékes helyi múzeumok részesültek. Ami lehetővé tette volna, hogy egyszerre több helyen is hozzáférhetővé váljék mind az, amit Vargha László gyűjteményében megörökített. A tervbe vett munkák kivétel nélkül olyan feladatokat érintettek, amelyeket Vargha László egyedül, segítség nélkül eleve nem végezhetett el, de az akkori munkahelyére sem háríthatta át. Nem árt hangsúlyozni, hogy ezeknek a feladatoknak a teljesítése nélkül a ku-