Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 3. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Vargha László (1904—1984) - FILEP ANTAL: Vargha László tudományos munkássága

koztak mindazok az újításai, amelyek végigkísérték az életpályáját, és amelyek alapján építkezéskultúránk kutatástörténetének legegyénibb gyűjtőjének, tudósának tekinthetjük. Vargha László új, korszerű módon látott az anyaggyűjtéshez. A néprajzi elemző munka alapjává az okmányszerűen hiteles, műszakilag szabatos, rajzi, fényképi állapotrögzítést tette, amely alkalmas arra, hogy az egyes objektumok egyedi sajátosságait, esetlegességeit is megállapítsa. Az ilyen módon számba vett tárgyi adathoz (mint konkrét, bármikor ismételten is ellenőrizhető alaphoz) csatolta azokat az orális, archivális adalékokat, amelyek a szokványos néprajzi gyűjtésekben a morfológiai, genetikai vagy funkcionális megközelítésben egyébként is feltárásra kerülnének. Vizsgálatainak ilyen jellegű fejlesztését korántsem tekintette öncélnak. A néprajzi megismerést kívánta az etnográfia sajátos feladatai tökéletesebb szolgálata érdekében gazdagítani, teljesebbé tenné. Ugyanazt az utat járta, amit a nagy zenefolkloristáink megtettek. A téma szaktudományi egzaktsága náluk sem volt öncél, hanem a néprajzi kutatást tökéletesítő eszköz. Vargha László kiemelten szólt arról, hogy nemcsak formai sajátosságok rögzítésére kívánta felhasználni a képi dokumentálást, hanem az építmények funkcionális és konstrukciós szerkezetét törekszik vizsgálni, hogy a „szerkesztői gondolat" feltárható, elemezhető legyen. Az épületeket létrehozó, formáló emberi szándék, akarat gondolati megközelítéséhez, tudományos értékeléséhez is egzakt, biztos alapokat kívánt megteremteni a műszaki dokumentálással. Vargha László jelezte tilalmasi tanulmányának programadó részében is abbéli szándékát, hogy figyelmét úgy terjeszti ki az építő kultúra egészének a történetére, hogy az egyes objektumoknak a konkrét történeti alakulását elemzi és az egyes vizsgálatokból következtet az egészre, az általánosra. Az általa hivatkozott munkák között nemcsak a hagyományos néprajzi eszközökkel élőket sorolta fel, hanem a figyelmét kiterjesztette azokra, az akkor úttörő művekre (Papp László és az annak a nyomán publikáló Szabó Kálmán, Balogh Ilona, Domanovszky György, Szabó T. Attila, Herepei János munkáira), amelyekben a régészeti és a levéltári források etnográfiai igényű értékelése alapján a népi építő kultúrát világították meg. Munkája második részében a karcagi tanyák építményeinek bemutatásánál, következetesen érvényesítette történeti szemléletét. Igyekezett az egyes objektumok, illetve az épületegyüttesek időbeli alakulását, változását rögzíteni. Megfigyeléseit következetesen rajzilag is dokumentálta. Az értékelő fejezetében messzemenően ki is aknázta adatait, a megfelelő következtetéseket levonta, sőt azokat összevetette a korábbi szakirodalom megállapításaival. Erre azért is fel kell hívni a figyelmet, mert évtizedeken át egyesek, akik elfogultan tiltakoztak a műszaki dokumentálás módszere ellen, rendre megfeledkeztek arról, hogy Vargha László programja eleve magába foglalta a fenti szempontokat, és folyamatosan vizsgálta az épületek használatával, belső életével kapcsolatos jelenségeket is. A műszaki dokumentáció készítésére a szakirodalmunkban ugyan már az I. világháború előtt volt példa, Szinte Gáborra, az ún. szünidei felmérések kísérleteire utalhatunk elsősorban. A metódus részben elszigetelt maradt, részben nem is törekedtek az alkalmazói arra, hogy a néprajzi kutatás egészébe szervesen beépítsék, nem próbálták meg, hogy következetesen érvényesítsék az etnográfia sajátos szempontjait. A tilalmasi monográfia módszerei, kutatástörténeti értékeléséhez tudnunk kell, hogy Vargha László a helyi vizsgálatait húsz év múltán megismételte. A lezajlott történelmi viharnak és a gyökeres gazdasági, társadalmi átalakulásnak, a népi építkezésre gyakorolt hatását éppen azért lehetett természettudományos, műszaki pontossággal mérni és dokumentálni, mert Vargha László adatfelvételeinek pontossága lehetővé tette minden pusztulás, átalakulás, újjáépítés precíz rögzítését és a korábbi állapotokkal való összevetését. Igazolódott, hogy Vargha László valamennyi kiterjedtebb munkája alkalmat kínált (s talán még ma is kínálhat) hasonló, változásvizsgálatok elvégzésére. Részben ilyen indítékú volt 1959-ben korábbi nemesbődi felvételeinek megismétlése. Vargha László módszere, szemlélete gyökeresen megváltoztatta a kutatók és a vizsgált valóság viszonyát. Az etnográfusok az épületállományt elemezve korábban általában lemondtak arról, hogy a teljes emlékanyagot dokumentálják. A helyszíni adatfelvételt megelőző szemle során kiválasztották a keresett típusra, az „eredeti állapotra" leginkább jellemző, „legtisztább formában" fennmaradt építményt. Ezzel a dokumentáció is eleve már bizonyos jól körvonalazható kutatói és tudománytörténeti prekoncepciók hatása, befolyása alatt alakult. Háttérbe szorult a népi építkezés variabilitásának vizsgálata. A variánsok, változatok gazdag sorozatából fontos pontok teljesen feltáratlanok, elemezhetetlenek maradtak. Bizonyos vagyoni, társadalmi rétegek, noha kultúrájuk szerves részét képezte a népinek vagy a rusztikusnak, egyszerűen „elkerülték" a kutatás figyelmét. Emiatt maradt néprajzilag lényegében feltáratlan a mezővárosok vagy a kisvárosok architektúrája, és esett ki az érdeklődésünkből a nagyobb városok agrárközösségeinek, tradicionális kultúrájú kézműves, alkalmazott rétegeinek építészeti ha-