Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Tanulmányok - H. CSUKÁS GYÖRGYI: A Bakony és a Balaton-felvidék népi építészete (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közép-Dunántúl tájegysége)

vül a telepítő földesúr befolyása sem, amely a telepes falvaknál erősebb lehetett. Sok német falunál feltűnik az utcák, telkek szabályossága, a házak egyöntetűsége.

142 A kőépítkezés pontos területi elterjedéséről az 1891-es felvételen alapuló épületstatisztika nem ad pontos képet, mert az adatokat megyénkénti összesítésben közli. így Veszprém megye adatait a mezőföldi és bakonyi területek eltérő adatainak összemosása, a történeti Zala megyéhez tartozó Balatonfelvidék adatainak értékelését viszont a Balatontól délnyugatra eső terület más jellegű építkezésének adatai módosítják.

143 Az építőanyagok tekintetében nem érzékelhető így az a különbség, ami a Balaton északi és déli partját e tekintetben is elválasztja egymástól.

144 BÁTKY Zsigmondnak a fő építőanyagok elterjedését szemléltető kistérképe az adatokat már járásonkénti összesítésben közli az 1910-es épületstatisztika alapján. Minthogy a bakonyi részen mind a föld-, mind a kőépítkezéshez 50—90%-os elterjedést mutat, a kőépítkezés északi határának megállapítására ez a térkép sem alkalmas.

145 A kőépítkezés pontos területi elterjedését az 1900-as épületstatisztika falvankénti értékelése és térképre vetítése mutatja.

140 Ezek szerint a Keszthely—Sümeg—• Magyarpolány—Fenyőfő—Várpalota—Balatonalmádi és a Balaton által bezárt karélyban mintegy 110 faluban az épületek döntő többsége (80% felett) kőfalazatú volt, további 10 faluban a kőépületek 50—80%-os arányt mutattak. A határos területeken már a földépítkezés uralkodott, de 30 faluban még mindig 20—50%-os volt a kőfalazatú házak aránya (6. kép). A kőépítkezés elterjedését az szabta meg, hol volt a falu határában könnyen fejthető, építkezésre alkalmas kő. A kőbányákról a múlt század végén készült kataszter területünk legtöbb falujában említ kőbányát, melyet főként helyi építkezésekre használtak, s többségük már emberemlékezet óta működött.

147 Az építkezésre használt kő a helyi geológiai viszonyoknak megfelelően változatos, legtöbb helyen mészkő, egyes körzetekben permi vörös homokkő, bazalt és bazalttufa.

148 A lakóházat általában vakolták vagy tapasztották és meszelték. Tihanyban, Vörösberényben, Szentkirályszabadján, Alsó- és Felsőörsön előfordultak vakolás nélküli kő homlokzatok is, az ablakokat keretező meszelt sávval.

149 A jellegzetes színű, alakú, hasadású kőből rakott falazatoknak az egész faluképet meghatározó jelentősége volt, a kerítéseket, ólakat, hátsó homlokzatokat, gazdasági épületeket ui. többnyire vakolatlanul hagyták, rajtuk jól érvényesült a kőfaktúra (19. kép). Míg a korábbi évszázadokban gyakori volt a sövény-, vagy hasovány kerítés, vagy a telek kerítetlensége az utca felé, a századfordulóra általánossá váltak a nagyés kiskapuval ellátott kőből falazott kerítések, ,,kűbástyák".

150 A két szomszédos telek közt a telekhatáron hosszan elnyúló épületsor maga alkotta a kerítést. A mai faluképre igen jellemző, hogy a használaton kívül került, tető nélküli gazdasági épületek körítőfalai mintegy kerítésként tovább funkcionálnak. Szentbékáiián, Nemesvitán az erősen lejtő utak kövezve voltak, vagy maga az alapkőzet került a felszínre. Építkezéskor a követ az építtető többnyire maga fejtette és szállította a helyszínre. A módosabbak kőfejtőkkel dolgoztattak. Kővágóörsön a kőzet olyan magasan jelentkezett, hogy a házak építéséhez a követ magáról a telekről bányászták, s előfordult, hogy egy-egy kiemelkedő tömböt benne hagytak az alapban, vagy meghagyták kemencealapnak. Hasonló okok miatt egyik háznál az egyik szoba padlószintjét magasabban képezték ki.

151 Egyes községekben, ahol jól faragható követ fejtettek, kőfaragó ipar alakult ki. (Alsóörs, Káli-medence, Keszthely.) Ezekben a községekben és környékükön faragott kő kútkávákat, vályúkat, kő asztallpakot ma is látni (7. kép), s jellegzetes temetőkultúra alakult ki.

152 A síremlékek és a katolikus falvakban gyakori útmenti keresztek, kegyszobrok készítőiről még keveset tudunk (8—9. kép), újabban a keszthelyi kőfaragók jellegzetes keszthelyi homokkőből faragott kőkeresztjeinek a csoportja kezd körvonalazódni.

153 A kő épületelemek aránylag ritkák, módos kisnemesi házaknál találunk csak ittott kőkeretes ajtókat, ablakokat, kő lépcsőfokokat.

154 A Káli-medencében és Alsóörs környékén bányásztak malomkőnek való követ is.

155 A kő építőanyag az egész épület szerkezetére, kialakítására hatással volt. A statikailag túlméretezett, 50—70 cm vastag falakat, tornácpilléreket tört kőből rakták, a köveket alig alakították, inkább csak összeválogatták. A sarkokra nagyobb, szabályosabb, hasáb alakú köveket kerestek, a boltívekhez lapokat.

156 A boltozatok, oszlopok a kőépületeknél is többnyire téglából készültek. A kőépítkezés legjellegzetesebb területén, a Káli-medencében a boltozatokat is lapos kövekből rakták.

157 Kötőanyagul leggyakrabban sárt és kőzetmálladékot használtak, módosabb, bolthajtásos épületeknél mészhabarcsot.

158 Területünkön általános a szelemenes tetőszerkezet. A szelemen alátámasztására leggyakrabban ollószárak szolgáltak.

159 A palotai jobbágyok már említett 1781-ből származó épületfa igénylése a következő rubrikákat tartalmazta : szelemen, gerenda, koszorú, ollófa, födélfa, léc.

160 Míg korábban gyakoriak voltak a nyitott, vagy deszkával, szalmagiccával, sövényfonással lezárt oromzatok is, addig századunkra ezeket szinte teljesen felváltották a kő csúcsfalak.

161 A kő csúcsfal teremtette meg a lehetőséget arra, hogy az ollószárakat a két végfal fölött elhagyják. Itt a szelemen két vége a csúcsfalak