Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Előadások a szabadtéri múzeumokról - THOMPSON, G. B.: A szabadtéri múzeumok jelentősége és szerepe a ma társadalmában

amely kitekintésüket tekintve azzal fenyegethet, hogy intézményeink elszigetelődhetnek a múzeumok világméretű családjától. A szövetség tagjaiként mi a múzeumok egy különleges típusát képviseljük, ez azonban sohasem homályosíthatja el előttünk azt a tényt, hogy egy olyan nagyobb család tagjai vagyunk, akik komoly önelemzést folytatnak azzal a céllal, hogy tovább fejlődjenek. Ezért minden olyan lezajlott változás, amely a család egészére nézve eredményt jelenthet, szükségessé teszi együttműködésünket és részvételünket, és készeknek kell lennünk annak elfogadására, hogy a jövőben ez a kialakult konvenciók újra megvizsgálását vonhatja maga után, és azt is, amennyiben szükséges lészen, módosítsuk, vagy akár elvessük azokat. Elérkezvén most ahhoz, hogy figyelmünket azokra a múzeumokra koncentráljuk, amelyek bennünket szövetségünkben a legközelebbről érintenek, e ponton a terminológia problémájával találom magam szemben. Feltűnhetett önöknek, hogy eleddig nem hivatkoztam közvetlenül a „szabadtéri múzeumokra". Ezt szándékosan kerültem eddig, és itt kell kérnem az elnök bocsánatát azért, hogy beszédem további részében a „népi (folk) múzeum" terminológia használata mellett törtem pálcát, méghozzá oly módon és olyan gyakorisággal, hogy az már szinte a nekem megadott téma módosításával egyenértékű. Számomra úgy tűnik, hogy az általunk képviselt múzeumok jelentőségének és státusának áttekintése és átértékelése az általunk használatos terminológia felülvizsgálatát is szükségessé teszi. Véleményem szerint ez egyre inkább a zavar forrása lehet, amely veszélybe sodorhatja a további fejlődést is. Az általunk képviselt múzeumok egyik legalapvetőbb közös vonása létrejöttük közös jellege. A múzeumoknak az a különleges csoportja, amelyhez a mi múzeumaink tartoznak, százéves történelme során terebélyesedett ki, ma már nemzetközileg elterjedtek, mint minden nagyobb családban azonban olyan utódok is létrejöttek, amelyek a családi jellemvonásokat, ambíciókat és képességeket tekintve nem minden esetben hasonlítanak a szülőkre, és nem is mindig maradtak hűek a családi elvekhez. Már a családnév is zavarossá vált: néhány tagunk „népi múzeumnak" nevezi magát, (és emlékezhetnek arra, hogy jómagam is az előbbiek során egy népi múzeumban való működésemre mutattam rá), mások „szabadtéri múzeumként" emlegetik önmagukat, és jóllehet e meghatározások gyakorta szinonimáknak tekinthetőek, nem mindig ez azonban a helyzet. Legutóbb a „skanzen" elnevezés vált gyűjtőfogalomként használatossá, s vegyes érdeklődéssel és aggodalommal figyeltem fel ara, hogy a nemrégiben kiadott „Szabadtéri múzeumok Lengyelországban" című kiadványban

2 milyen széleskörűen használatos ez a terminológia, amely a következő érdekes következtetések levonásához vezetett. (Példának okáért elnökünket, Adelhart ZIPPELIUS-t „kiváló német skanzenológusként" említik!) Lehetséges, hogy ez a terminológia a nemzetközi szintű elfogadás legjobb útját járja, és idővel valamennyien „skanzenológusnak" fogjuk magunkat nevezni, akik „skanzen-muzeológiával" foglalkoznak. Ily módon nincs alapvető kifogásom az ellen, hogy tisztelettel adózzunk Artúr HAZELIUS emléke előtt. Az ilyen elnevezés elterjedésével kapcsolatos aggodalmam azonban abból a tényből fakad, hogy annak az elmélyítésével fenyegethet ez a tendencia, amit én a tartalmi hangsúly növekvő problémájának tartok. Elképzelhető, hogy tévesen értelmezem mozgalmunk fejlődésének történetét, nekem azonban az a benyomásom, hogy HAZELIUS először „népi múzeumot" alapított — ez volt a Nordiska Múzeum — 1873-ban. A skanzen, a szabadtéri múzeum létrejötte 18 évvel később, 1891-ben lett valóság. Kétségtelen, hogy a Skanzen a múzeumok olyan új formáját jelentette, amelyben a hagyományos épületek teljes skáláját — a korhű bútorzattal és tartozékokkal együtt — mutatják be azok természetes környezetében. Ennek funkciója azonban abban állt, hogy szélesítse a már a Nordiska Múzeumban intézményesített formát öltött elképzelést, hogy szélesebb dimenzióban valósuljon meg, és, hogy első ízben olvassza bele a múzeumi környezetbe az eget, a felhőket, az időjárást és az évszakok változását is. Azzal, hogy HAZELIUS-t csak mint a szabadtéri múzeumok megalapítóját tartjuk emlékezetben, jóval túl lépünk azon, hogy igazságtalanok legyünk vele szemben. Teljesebb elismerést érdemel, hiszen ő volt az, aki felismerte az alapos és szervezett népéletmód-kutatás társadalmi értékét, továbbá ő segítette az első ilyen múzeumok alapításának úttörő munkáját, amelynek révén állandó és intézményesített keretet kaptak ezek a múzeumok. Hozzátehetjük, hogy HAZELIUS romantikus volt az egész Skandináviát átfogó északi civilizáció gondolatát tekintve, ennél azonban jóval fontosabb, hogy — véleményem szerint — olyan felvilágosító szerepet töltött be, aki az önmegismerés és megértés forrását látta a népi életmódban, amely elengedhetetlenül szükséges a 19. század társadalmi és ipari forradalma követelményeihez való alkalmazkodás területén. Elismerem azonban, hogy ma ezt a gondolatot mindenekelőttiként kell emlékezetünkben tartanunk. Véleményem szerint a jövőre nézve alapvető fontosságú dolog ez. Amennyire az Európában és az Amerikai Egyesült Államokban található népi /szabadtéri múzeumokat/ ismerem, az a benyomásom, hogy az elmúlt száz év alatt létrejött intézmények többségét a Skanzen, nem pedig a hazeliusi alapelvek inspirálták. Annak az újdonsága, hogy épületeket telepítse-