Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)
Előadások a szabadtéri múzeumokról - THOMPSON, G. B.: A szabadtéri múzeumok jelentősége és szerepe a ma társadalmában
nek át egy szabadtéri területre, elhomályosította e tevékenység filozófiai okait. Az, hogy a szabadtéri múzeumok' milyen mértékben járulnak hozzá egy terület vagy egy közösség népi életének átfogó megismeréséhez és megértéséhez számos esetben kevésbé fontos, mint a történelem három dimenziójú szabadtéri megismertetésének koncepciója. Mindazonáltal ebből következik, hogy az adott társadalmi környezetben a szabadtéri múzeumok értéke és teljessége időleges. Abban az esetben, ha egy országon vagy területen belül a múzeum egyike azon számos intézményeknek (kutató intézetek, egyetemi tanszékek, más múzeumok stb.), amelyek teljes egészében vagy részben a népi életmód tanulmányozásával, megőrzésével és bemutatásával foglalkoznak, akkor a szabadtéri múzeum értékes és kiegészítő egységnek tekinthető. Abban az esetben azonban, ha a népi életmód tanulmányozásának egyedüli képviselője az adott területen belül, akkor feltehetően korlátozottabb értékű és korántsem képes teljes képet nyújtani. 1958-tól munkatársaim és jómagam amellett köteleztük el magunkat, hogy egy olyan intézményt hozzunk létre, amely átfogja a népi életmód valamennyi területét — a nem anyagit éppúgy, mint az anyagi jellegű vonatkozásokat. Korábban Észak-Írországban nem létezett olyan intézmény, amely a népi életmód kutatásának szentelte volna tevékenységét. Ebből következik, hogy olyan átfogó megközelítést kellett elfogadnunk, amelyet végig követve olyan intézményt hozhattunk létre közösségünk számára, amelynek társadalmi jelentősége magában hordozta a társadalmi szükségletek teljeskörű kielégíthetőségének ígéretét. Ebből fakadóan olyan intézményt alapítottunk — egy népi múzeumot —, amelynek részét képezi egy szabadtéri egység, de amely ugyanakkor több, mint egy szabadtéri múzeum. Észak-Írországban jelenleg is ez a népi életmód tanulmányozásának alapvető intézményes megtestesítője, s ilyen feltételek közepette egy szabadtéri múzeum, amely a hagyományos építményeket foglalná magába komoly mértékben nem megfelelőnek bizonyulna. A szabadtéri koncepció népszerűsége legalábbis egy szempontból izgat engem. A szabadtéri múzeumok, elsősorban a köztudatban, realizmussal és autentikussággal társulnak. Így megvan az eltúlzás veszélye, amely félreértelmezéshez vezethet. A történelem a legjobb esetben is egy szétaprózott tudomány. A múlt számtalan emléke semmisült meg az idő múlásával, és azon erőfeszítéseink, hogy megőrizzük és megértsük azt, amit az idő meghagyott a számunkra, értelmezésre és feltevésekre késztet bennünket. Az ebből származó információk, amelyek részben részlegesek, részben pedig teoretikusak, alkotják azt a lényeget, amelyre múzeumi munkánk során a nyilvánosság felé irányuló tevékenységünket alapozzuk. A szabadtéri múzeumok esetében szembe kerülünk további korlátozó tényezőkkel is, elsősorban a bontás, szállítás és újra összeállítás területén a tájjellegű építmények esetében. Írországban példának okáért, ahol a hagyományos házak gyakorta egyszerűek, egyemeletes, kőből készült, szegényesen zsindelyezett, és rothadásra hajlamos szalmából készült tetővel rendelkező épületek, az állítólagos „újra összeállítás" valójában jelentős mértékű pótlást és újraalkotást is magában foglal. A szabadtéri múzeumok belső tereiben hagyományosan a bútorzat és a tartozékok segítségével teremtik újra a valódi házi környezetet (1—4. kép). Tovább mehetünk e téren oly módon, hogy tüzet rakunk, ételeket főzünk, házilag végzett tevékenységeket és szakmákat mutatunk be működés közben, és társadalmi szokásokat elevenítünk fel. Ezen módszerek segítségével felidézhetjük a múlt házbeli életének látványát, neszeit és illatait, általában véve azonban ezek az egykori életmód boldogabb és romantikusabb vonásait tükrözik, és keveset vagy semmit sem mondanak az egészségtelen feltételek bűzéről és kényelmetlenségeiről vagy a betegség és a halál kínjáról és elesettségéről, amelyek — az illendőség és a kivitelezhetőség határain belül maradva — nem mutathatóak be. Ebből következik, hogy annak a realizmusnak és autentizmusnak ellenére, amelyet az emberek az általunk képviselt múzeumoknak tulajdonítanak, ezek a múzeumok történelmi tartalmukat tekintve bizony elkerülhetetlenül korlátozott jellegűek. Néhány múzeumban ezt az elkerülhetetlen tökéletlenséget még jobban erősítik szándékos igazgatósági döntésekkel: egy szabadtéri múzeum például kiemelheti a tájjellegű építmények szerkezeti vonatkozásait és csupán jelképes módon foglalkozik a lakók életével. Hallottam már olyan múzeumokról is, amelyeket cinikusan bár, de nem minden valós tartalom nélkül, „építészeti állatkerteknek" neveztek! Hangsúlyoznom kell azonban, hogy nem a szabadtéri múzeumok diszkreditálásának célja vezérel, kritikus megjegyzéseimet a támogatás szándéka, mintsem az ellenzés motiválja. Meg vagyok győződve ugyanakkor arról, hogy a népi és szabadtéri múzeumok fejlődése száz évének áttekintését és újra értékelését komolyan számításba kell vennünk, amennyiben ez a fejlődési folyamat teljes egészében haladó volt. Felvetésemet igazolandó ismételten Hazeliusra és filozófiájára hivatkoznék, és idéznék egy fontos kiegészítő meggondolást. Korábban felvilágosítóként hivatkoztam HAZELIUS-ra, aki a népi életmódban a 19. század társadalmi és ipari forradalma által kiváltott követelményekre reagáló önismeretet és megértés elengedhetetlen forrását látta. Kijelenthető ezek alapján, hogy az a fajta múzeum, amelyet ő teremtett meg, az első válasz volt a tör-