Kecskés Péter (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1984)

Előadások a szabadtéri múzeumokról - CZAJKOWSKI, JERZY: A földművelési módok bemutatása a szabadtéri múzeumokban

Czajkowski, Jerzy: A FÖLDMŰVELÉSI MÓDOK BEMUTATÁSA A SZABADTÉRI NÉPRAJZI MUZEUMOKBAN A szabadtéri múzeumok története a népi kultúra tárgyainak és emlékeinek a gyűjtésével kezdődött. Nagyon hamar azonban a népi kultúra más aspektusait is figyelembe vették, melyeket azután ezekben a múzeumokban rögzítettek. Ezért ma már a szabadtéri múzeumok különböző fajtáit különböztetjük meg. Hogy bizonyos fogalmak felcserélését elkerüljük, olyan múzeumokkal fogunk foglalkozni, melyek speciálisan a falusi kultúrával foglalkoznak, és melyek arra törekszenek, hogy régi falvak külső képét rekonstruálják, minden hozzá tartozó komponenssel együtt. A szabadtéri múzeumoknak ezt a fajtáját kétféleképpen szervezték. Régebbi formája a parkmúzeumtípus. A szabadtéri múzeumok újabb változatai ezzel szemben a falumúzeumok, melyekben többek között a területi elrendezést megtartották. A falumúzeum-típusú szabadtéri múzeumokban, valamint néhány in situ múzeumban vannak tartalékterületek, melyeket mezőgazdasági célokra lehet használni. Ezek a múzeumok alkalmasak mindenekelőtt arra, hogy bemutassuk a mezőgazdasági kiállítás magasabban fejlett formáit, amire a parkmúzeum típus csak korlátozott lehetőséget ad. Az eddigi tapasztalatok tanulsága az, hogy a mezőgazdasági kiállításokat három szempont szerint különböztetjük meg: a) munkaeszközök, gépek és berendezések statikus bemutatása ; b) azokat a berendezéseket, melyek arra alkalmasak, működés közben bemutatni; c) kertek és szántóföldek megművelése a települések körül, valamint a megvalósítás formái. A statikus kiállítások eddigi módszerei, melyeket a szabadtéri múzeumokban alkalmaznak, két megoldásra redukálódnak: úgymint megfelelő gazdasági épületek berendezése a mezei munka eszközeivel és felszereléseivel, valamint néhány objektum felhasználása szerszámok és földművelési eszközök kiállításának céljára, ahogyan ezt a pavilonmúzeumokban teszik. Az első módszer teljesen magától adódó és a dolog természete szerint szabadtéri múzeum jellegű. A kapákat, gereblyéket, sarlókat, ekét, boronát és sok más eszközt használat után a pajtában, tornácon, kamrában helyezték el. Az igazat megmondva, ez nehezebb kiállítási mód, mint pl. egy szoba berendezése, mert ezeket az eszközöket a valóságban nem mindig ugyanazon a helyen tartották. Nagyon sok függött az évszaktól, az egyes épületek lakójának szokásaitól, sőt még attól is, hogy rendszerető volt-e vagy sem. így pl. az ekét és a boronát az őszi mezei munkák idején mindig kéznél kellett tartani, nyáron ezzel szemben az eresz alá akasztották, vagy a pajtában állt, mindenképpen óvták az időjárás viszontagságaitól. Ezek a részletek a vizsgálódások során pontosságot követelnek, továbbá valósághű kiállítási elrendezést, hogy a gazdasági oldal bemutatása éppen olyan instruktiv legyen, mint a lakóhelyiségeké. Indokolatlan például néhány lapátot sorba állítva bemutatni, mert a valóságban ilyen helyzetben sohasem láthatók. Ha például az egykori, mondjuk gazdag parasztnak két vagy három ekéje volt, akkor általában nem egymás mellé állította őket, hanem szögre vagy horogra akasztotta, vagy felállítva egymásnak döntötte őket. Egyáltalán nem ilyen könnyű a kiállított tárgyak kronológiai meghatározása, mert a tipológia szerint régebbi eszközöket másutt még néha ma is alkalmaznak, és nagyon természetes, hogy ezeket olyan szabadtéri objektumban mutassuk be, melynek általános kiállítása későbbi kort mutat be. Fennáll annak a veszélye, hogy ebből a látogató hamis következtetést von le. Minden portán, természetes körülmények között, számos olyan eszköz található, melyek már elhasználódtak, és különböző helyiségekben a sarokban állnak, vagy az udvaron szanaszét hevernek. Ezek bizonyos atmoszférát teremtenek, melyből arra lehet következtetni, hogy a telek lakott. A szabadtéri múzeumokban azonban az a szabály, hogy régi eke, hibás borona, ekevas stb. nem lehet kiállítási tárgy. A kiállításokon rendszerint olyan tisztaságot találunk, mint egy laboratóriumban, ezért idegen a valóságtól. Ezen kívül van még egy oka annak, hogy nem tűnik autentikusnak, ez pedig a kiállítási tárgyak szószerinti kifényesítése, tekintet nélkül arra, hogy hogyan nézett ki a valóságban. Ez gyakran a konzerválás! követelményekkel függ össze, de néha inkább a kiállítás túlesztétizálásával. Már emiatt is vitathatók a fenti megjegyzések. Mindkét extrém módszernek vannak hívei. Ügy gondolom azonban, hogy megtarthatnánk a közmondásbeli „arany középutat", nemcsak azért, hogy a szakembereket ki-