Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

Mert hogy egy festmény akkor is lehet remek, ha egy csúnya nőt ábrázol, azt állítólag egy norvég csodagyerek már a mult hónapban tudta és egy német teoretikus jóvá is hagyta. Dehogy ezért egy test, vagy már természeti tárgy szépségét a képre festett tárgyak saját szépségével kell összeegyeztetnem ahhoz, hogy mind a kettőt szépnek mondhassam, ahelyett, hogy ugyanegy princípium (az anyag átszellemitése, egész és a részek aránya, egység a sokféleségben stb. stb., amelyiket méltóztatik) kétféle érvényesülését ismerjem fel, arról az a csodagyerek nem szólt egy szót sem. Viszont igaz, ebben az értelemben egy hordár nyilatkozott, ki egy tárlatról több képet szállított egv vevőhöz s kinek megbízhatóságáról a legjobbakat mondják. Állítólag ő is azzal érvelt, hogy lám csúnya versről nem beszélünk, csak rosszról, ne beszéljünk hát szépről se, hanem jóról. Persze ő nem tudhatta, hogyha az ember filozófiai elméleteket reformál, akkor még jobban körül kell tekinteni, mint a Rákóczi-út és a körút sarkán, ő nem tudhatta, hogy ha olyan igen szigorúan és igényesen s minden fitogtatott merészségünk ellenére oly hátulgombolós-iskolásan művelünk filozófiai disztingválásokat, akkor jó és rossz viszont erkölcstani fogalmak (egyébként is azok), amelyektől ön — ugyancsak ujitásának teljes tudatában — hangsúlyozottan különíti el a művészetieket. Dehát mit tud egy hordár? S mit nem tud egy irigyelnivaló férfiú ? Egyetlen, kizárólagos fajtáját megadni a formaművészetnek ? Az is valami ! Ott van az ötödik oldalon. De ha akarta volna, megteszi már a negyediken. Az elsőn ! Tisztelt József úr, az ön dilettáns filozofálása, teoretizálása, esztétizálása fáj. Mint egy bántó zörej, túlhangos szekérnyikorgás, vagy mint egy áthatóan kellemetlen szag. Fáj, de meg kell hagyni, hogy különben ártalmatlan. Mert aki egy kicsit ért a dolgokhoz, (nem kell épen ,,értő"-nek lennie, ahogy ön szereti) az tudja, mit tartson róluk, a naivabbját pedig megóvják kifejezésmódjának ködéi, azok a bizonyos ködök, melyek nem mélységesek, csak sekély mocsarakat rejtenek. Mikor azonban magas elméleti kerengéseiből a „tárgyi" kritika konkrétumaira csap le, megszűnik ártalmatlan lenni. (Elnáspángolnivalóan dilettáns lenni ekkor sem szűnik meg.) Olyan goromba, útszéli, kötekedő, nem tárgyilagos hangon ir egy általában tisztelt, sokak által nagyon magasra tartott költő-