Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

Azt hiszem, az egész csupán elhatározáson és vágyakozáson múlik. Erről réges-régen meggyőződött voltam, most pedig elolvastam még Shaw-t is, azazhogy metabiológiai pentateuchjét, a Matuzsálemet, és mindenben igazat adok néki. Lásd néhány előbbi levelemet. — így nem is értem a halálnak való megadó voltodat. Bár én csupán azért nem adom meg magam, mert nem tudok hinni benne, semminő formában sem. Mert mindent el tudok képzelni, végigálmodni és átélni, csak azt nem, hogy halott vagyok. Nem bánom, hogy ritkán írsz. Jobban bántana, ha tudnám, hogy éjszakánként megint nem alszol, te, a fáradós. Másokkal szemben, szüléidet kivéve, meg éppen beszüntethetsz minden levelezést, ad hoc levelezőlapokat leszámítva. Mert különben rengeted időd értéktelenülne, ilyen luxust pedig a nyugalmas munka és nyugalmas pihenés rovására nem űzhetsz. Nem is szólván arról, hogy tetemes költséget emészt föl a távolból való nagyarányú és széles körben való levelezés, amit szintén magadtól és szükséges dolgoktól kell elvonnod. Hivatalom még mindig csak a láthatáron van. Vasárnap anyáéknál ebédeltem, különben pedig senkivel sem találkozom, mindenkit kerülök. A fiúkról még híreim sincsenek. Anya, nem tudom honnan tudta meg, hogy teljesen elvonatkoztam mindenkitől, mert szép szóval beszélt lelkemre, hogy térjek vissza barátaimhoz, a fiúkhoz, de nem tudom megtenni semmiképpen. Tompa szobámban élek egyedül. Fiatalságom eltűnt és nem bánt, hogy nem kaptam cserébe semmit. Nem röhögök már soha, nem dicsekszem és nem írom meg verseimet. Te féltékeny vagy a régiekre, azonkívül pedig nem kellenek a kutyának sem. Nem tart itt senki, semmi, de itt vagyok. Nagyon szeretlek és gondolataimat, érzéseimet te is mind messzebb viszed a világtól. Szalonnán élek és nem vagyok elégedett és nem háborgók. Utolsó levelemért ne haragudj — nem történik meg többé, hogy annyira alacsony legyek, annyira, az igazságtalanságig, szenvedélyes és abajgó. Utolsó mondata az volt, hogy vagyok aki vagyok és még különb akarok lenni. A különb énnekem már nagyon kicsiny mérték, rám nem illik, most, de nem keresek helyette másikat. Szeretlek és kérlek, bocsáss meg ezért a levélért. Megvagyok. Koroknaynak nyomdaköltségem nagyobb felét elküldtem, de ő nem válaszol. Pedig nagyon szeretném ezt vég-