Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

már tudod. Pedig nem is adsz igazat nékem, sőt híresnek mondasz és pont azért szidsz (nem szidás ez !), hogy részben metaforát csináltam tiszta gondolat helyett amit éppen én vetek mindig mindenkinek szemére. De az már rosszmájúság, hogy „tetszetős ha8onlat"-nak nevezed. Ilyeneket én írtam Pintérről. Mondd, hogy gondolatnak hasonlat, hasonlatnak pedig közhely. Avagy 10 percnyi fogfájást érdemlek érte, amint hogy igaz is. Kicsim, virágom, metaforám, önző dög vagy ! Hogy én nem tudok apáskodni ? Várj csak, majd megmutatom én neked ! Remélem tudod, hogy van nadrágszíjam? Csak attól félek, nagyon, hogy anyáskodni fogok és oda lesz a ki sem vívott apás tekintély. Édösöm, hogy is dédelgethettelek eddig! Hiszen majd megszakadt a szívem, amikor valamit nem tehettem a kedvedre, olyanok miatt, amikről te nem is tudtál, amik meglepetések lettek volna. Mint a vademberek, úgy ácsorogtam sok kis gyönyörű vacakok előtt, pedig tudtam, hogy lényegében ostobaság az egész és benned halovány árnyát sem keltenék annak, amit én szeretnék. És általában sokkal inkább a világ hívságaira gondoltam, mint arra hogy verset írjak neked. És néked szerettem volna én ezeket a hívságokat, hogy miért, azt elemezd ki, hiszen magam úgyszólván, ha meg nem vetném őket, legalább is közönbösek voltak előttem és tudtam azt is, hogy te sem rajongsz értük, csak megköveteled őket, — nincs különösebb örömed bennük, de nagyon természetesnek vennéd, ha autóval vártalak volna mathematikai tanárasszonyod előtt a Városmajornál. Csak erről van szó, kicsikém, hogy nem hiányoznak-e majd nagyon ezek az eddig természetes dolgok? Most újból és többször elolvastam leveledet és rájöttem, hogy míg kifogásolod metaforámat, addig magad is előveszel egyet: folyó, erek, patakok, szent nagy óceán, halál. Az ölés bűn, a halál nem kevésbé s míg egyfelől nem tudom bebizonyítani, hogy az ember halhatatlan, addig másfelől semmi sem állítja ellentmondást nem tűrően, hogy halandó az ember. A tiszta ráció pedig elfogadná akármelyiket, de minthogy egyikre sincs abszolút bizonyíték, tehát a halhatatlanság mellett kell állást foglaljon, hiszen a halál, a bizonyíthatatlan halál ésszerűtlen. De még az ún. fizikai halandóság sem bizonyítható, tehát tapasztalatból ismeretes.