Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

már tudod. Pedig nem is adsz igazat nékem, sőt híresnek mon­dasz és pont azért szidsz (nem szidás ez !), hogy részben metafo­rát csináltam tiszta gondolat helyett amit éppen én vetek mindig mindenkinek szemére. De az már rosszmájúság, hogy „tetszetős ha8onlat"-nak nevezed. Ilyeneket én írtam Pintér­ről. Mondd, hogy gondolatnak hasonlat, hasonlatnak pedig köz­hely. Avagy 10 percnyi fogfájást érdemlek érte, amint hogy igaz is. Kicsim, virágom, metaforám, önző dög vagy ! Hogy én nem tudok apáskodni ? Várj csak, majd megmutatom én neked ! Remélem tudod, hogy van nadrágszíjam? Csak attól félek, nagyon, hogy anyáskodni fogok és oda lesz a ki sem vívott apás tekintély. Édösöm, hogy is dédelgethettelek eddig! Hiszen majd megszakadt a szívem, amikor valamit nem tehettem a kedvedre, olyanok miatt, amikről te nem is tudtál, amik meglepetések let­tek volna. Mint a vademberek, úgy ácsorogtam sok kis gyönyörű vacakok előtt, pedig tudtam, hogy lényegében ostobaság az egész és benned halovány árnyát sem keltenék annak, amit én szeretnék. És általában sokkal inkább a világ hívságaira gondoltam, mint arra hogy verset írjak neked. És néked szeret­tem volna én ezeket a hívságokat, hogy miért, azt elemezd ki, hiszen magam úgyszólván, ha meg nem vetném őket, legalább is közönbösek voltak előttem és tudtam azt is, hogy te sem ra­jongsz értük, csak megköveteled őket, — nincs különösebb örömed bennük, de nagyon természetesnek vennéd, ha autóval vártalak volna mathematikai tanárasszonyod előtt a Városma­jornál. Csak erről van szó, kicsikém, hogy nem hiányoznak-e majd nagyon ezek az eddig természetes dolgok? Most újból és többször elolvastam leveledet és rájöttem, hogy míg kifogásolod metaforámat, addig magad is előveszel egyet: folyó, erek, patakok, szent nagy óceán, halál. Az ölés bűn, a halál nem kevésbé s míg egyfelől nem tudom bebizo­nyítani, hogy az ember halhatatlan, addig másfelől semmi sem állítja ellentmondást nem tűrően, hogy halandó az ember. A tiszta ráció pedig elfogadná akármelyiket, de minthogy egyikre sincs abszolút bizonyíték, tehát a halhatatlanság mellett kell állást foglaljon, hiszen a halál, a bizonyíthatatlan halál éssze­rűtlen. De még az ún. fizikai halandóság sem bizonyítható, tehát tapasztalatból ismeretes.

Next

/
Oldalképek
Tartalom