Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

na megköszönni gondosságát, több jókedvvel és verssel, de hát azt kényszeríteni nem lehet. Nagyon szeretem Vilma nénémet Attila 163 VÁGÓ MÁRTA - JÓZSEF ATTILÁNAK London, 1928. Nov. 4. Attillám, amint elküldtem azt a levelet azzal a hülye „kicsit jellemtelen"-nel, utána mindjárt éreztem, hogy nem lett volna szabad. Drágám, tudom, ha kettőnk közül egyik jellemtelen: én vagyok az, az aki nem tud hallgatni, kussolni egy magasabb cél érdekében, akit ide-oda lehet rángatni, aki ha végeredményben nem is vagyok befolyásolható, de nincs erőm kizárni az embereket, a világot annyira lelkemből, hogy össze ne kuszálhassák és piszkíthassák. De Attilkám, ezt, hogy: jellemtelen senki a világon nem mondta rólad, efelől légy nyugodt, én azt hiszem azért is választottam féltudatosan egy ilyen abszurdul erős kifejezést kóválygó bizonytalanságaim kifejezésére karakteredre vonatkozólag, mert úgy éreztem, ez félig tréfásra üti el a dolgot, aminthogy a mondat határozottan könnyedre és humorosra is volt fogalmazva. Nem volt itt másról szó, mint hogy apáék szörnyen kétségbe vannak esve, aggódnak jövőm miatt, veled ezt a világért sem akarják éreztetni, nem akarják elveszteni bizalmadat és szeretetedet, de nem tudják elképzelni, hogy ebből az ügyből házasság, méghozzá jó házasság lehessen. Azonkívül, tudod, a Kecskék, Lederer, itteni barátnőim stb. azt mondják, hogy egy olyan tipus, mint Te vagy, akinek alapjában véve minden nő tetszik, csak addig tud hű maradni, mig meg nem kapta szerelme tárgyát, de azontúl soha. Most pedig vagy-vagy-odra felelek Attilkám most mint komoly férfinak és nem gügyögve, ahogy eddig majdnem mindig szóltam hozzád: az hogy szeretlek biztos, kétségtelen. De nem tagadhatom le előtted, hogy voltak kétségeim aziránt, hogy összeillünk-e, ezt soha nem is tagadtam le előtted és mindig felajánlottam Neked szabadságodat: menekülj ha tudsz. Nem