Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

történelmet és szociológiát fogok majd tanulni, mert úgy éreztem, ebből a háromból majd együtt kivirágzik valami felelet, valami erő-féle, valami, ami ha nem is biztonság, de egy rendszerezett, iskolázott, több oldalról megbízhatóan kontrolálható gondolkozási képesség. Közbe ezerszer éreztem, hogy a művészet, akár zene, akár más, vagy mondjuk csak a szépség és spontánul érkező örömérzések ezerszer külömb igenek az életre, mintha átrágom magam minden lehetséges tudásokon. És aztán jöttél Te kincsecském és erre elkezdtél centrálissá válni és egyáltalán nem is gondolkoztam máson hosszú ideig, mint rajtad és rajtunk. És tényleg úgy van, hogy a szerelem mindennél fontosabb ahoz hogy élni tudjak, de rettenetes az én kételkedő és minden álláspontot és szempontot megértő zsidó lelkem vagy agy velőm, amelyik nem tudja biztosan Te vagy-e tényleg aki megmentesz engem avagy a szerelem? Ha apáéktól kapok kétségbeesett levelet, amelyeket ezideig gondosan eltitkoltam előtted, de azt hiszem semmi értelme annak, hogy titkolódzunk egymás előtt, ugye, melyekben szörnyű aggodalmaikról beszámolnak jövőm irányában, és amelyeket előtted azt hiszem gondosan titkolnak, hiszen a világért sem akarnak bántani, sajnos úgy megértem őket. Mindenki a világon azt hiszi kincsecském, hogy ha megkaptál, meg fogsz csalni és soha-soha sem leszel támaszom nekem ! Pedig, mondják, nékem erős vezető kézre volna szükségem, életszomjúságom és nagy kíváncsiságom, agyvelőm számára, melynek nem szabad elrohadni, hogy hisztériában gőzölögjön el aztán majd undorító bomlási folyamatban, mint annyi más nőnél és csak nincs türelmem várni, bevárni a sorsomat. — De drága kis fiam én szeretlek Téged. Tudod, hogy hányszor bántott Benned mindenféle, emlékszel, de mindig elnyomtam magamba az ilyen ellenérzéseket, azt gondolva, hogy mindez nevetséges apróság ahoz az igazsághoz képest hogy tényleg szeretjük egymást. De nem látlak Téged se, nem ismerlek Téged se egészen egészen tisztán, nincs olyan titok a világon, ami egészen megismerhető lenne és csupa titok van. Azelőtt Istenre tudtam bízni magam és megnyugodtam. Most inkább valami majdnem cinikus nevetés szokott felfakadni bennem: hogy hát rendbe van, nekem kivételesen jó dolgom kell legyen, akármennyi baj van is a világon, de hiszen tudod, hogy az ilyen perceket mindig rögtön teljes kettészakadás szokta követni. Jaj,