Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

Pest, 1928. okt. 22. (?) kedd

1 Szivecském, nagvoi) bánkódom. Most jött meg táviratod és nem tudom, mit kezdjek vele. Vajon csak ma írsz-é? ,,Levél megy", vagy már föl is adtad? Úgy hallottam, hogy Mannheim már megjött — én még nem találkoztam vele. De természetes, hogy a közeli napokban összejövünk, Juliskával és a Kecskékkel együtt. Szörnyűség, hogy ily messze kerültél tőlem. Már nincsen semmi önérzetem: nem nevelhetlek ily távol és te sem nevelhetsz engem. Vajon megakad-e így növekedésem? Lelkem már csak vágyakozás és bánat. Hogyan élsz ? Nagyon szereted a világot és a világ is szeret téged és elvon tőlem. Pedig csak így tudhat elvonni a fényével, mert a fény fény marad akkor is, ha nincsen mögötte az én arcom. És az emírséged pedig kell, hogy kutasson mögötte és mi lesz, ha majd nem az enyémre találsz újra? Nagyon elszomorít, hogy aggódnod kell miattam, mert így magad sem tudod, hogy meddig aggódás és meddig szerelem? És mit is hozhatnék föl bizonyítékul, hogy szeretnél úgy is, ha nagykereskedő volna az apám ha nem aggódhatnál balsorsom fölött? Hiába nevetek és hiába ér a bú, nem látod te és a világ örömei és bánatai, másokéi, mókusokéi, gyerekeké és a settlement lakóié az enyém elől minden világosságot eltakarnak. Mit is próbálunk mi most ki? Azt, hogy mennyire szenvedünk egymás nélkül? Vagy hogy meddig bírjuk ezt a szenvedést? Hogy tudunk-e majd még örülni egymásnak ennyire megalázottan? Hiszen te felnőtt ember vagy s ha talán én nem is vagyok — férfi lóvén felnőttként csupán koromnál fogva számbavehető, mégis értek már engem olyan esők és napsütések, amelyek komoly gyümölcsűvé tettek engem is. Vagy a hét hónapra szülöttet csak újabb két hó elteltével szabad ölbe venni Nem éltem-e át már születésem előtt a fajok evolúcióját az amő-