Fehér Erzsébet szerk.: József Attila válogatott levelezése (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 11. Budapes, 1976)

Levelek

JÓZSEF ATTILA - VÁGÓ MÁRTÁNAK [Töredék] Pest, 1928. szept. 13. Kedvesem, azt hiszem, hogy ma kapod meg expresslevelemet, sietek tehát, hogy mielőbb beszélgethess vélem. Igaz ugyan, hogy igért versem még nincsen meg, azonban a vers is csak kőtáblaszárnyakon repül most, amikor minden hang a magányos darázs zümmögése, a darázsé, amelyet orszelek tengerek fölé sodortak. Ez a tenger ritmustalan, nehéz és taraja elhullt, {>edig tengerek taraját kellene hajadhoz illeszteni. Sokat tűnődöm és olcsón, nincs a világon semmi drágaság a gyöngy csak annyi gyöngy, ahány fogam zománca lepattan érte. Halfejű órákat fognak a halászok és mindig többet ejtenek vissza, mindig több víz csöpög arcuk ráncain, hálóik szövedékén. Én az eltévedt darazsat hallgatom és elgondollak a tenger tarajaival, mert egészen valószínűtlennek tűnsz föl; mint felhőkön által a sarkcsillag. Minden tagomban fájóan buta vagyok most. Pedig most kellene a legfőbb okosság, most kellene megnyilatkoznia a szollemnek, amikor szurokba ragadt a lélek. Lehet, hogy nincsen igazam, amikor azt hiszem, hogy minden azért van, mert nélküled vagyok, lehet, hogy nélküled is való vagyok és érzéseim téged csak ossz*' tévesztenek az ősszel. Te forrón apa hűvös szobájában beszélgettél a halálról, én hűvös szélben hallgattam itt. Lehet, hogy kinyujtózom én is, ha a hőmérő kinyújtózkodik és nélküled is örülhetek még neked, — hiszen te nem tartozol senkihez, mindenkihoz a hideg tartozik. Ezen ne nevess, de örülj annak, hogy ilyen csámpásan fojozem ki magamat, mert oz az én esetlen udvarlásom. Mióta elmentél, itt hűvösebb a sajtár, a tej, a balta nyele; puffanva hull a hasított fa le, s gunnyaszt fehéren hová leesett.