Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

mertem embert, aki olyan tökéletes olvasó lett volna, mint Osvát Ernő, Mindenki más csak lapoz, átsiklik mondatok, néha oldalak fölött, másfelé kalandoznak el gondolatai, Osvát szeme mindent felölelő tiszta világszem volt, - az író, akivel írása dolgát megbeszélte, nem győzött csodálkozni, mi mindent lát meg írásában, hogy felcsillogott szeme az írás szépségeire, s milyen gyöngéden, meggyőzőn tudta közölni vele fogyatkozásait. Mindössze egy kis füzet aforizmája, néhány írástöredéke s néhány nagyobb tanulmány maradt utána. Aforizmáiból néhányat megtaláltam jegyzeteimben. Milyen finom az a mondása: „soha kéziratot szerző jelenlétében nem olvasok el; anyja karján minden csecsemő szép". Vagy egy másik: „nem esztétikus az, akit a szépség nem tesz elfogulttá". „A finomság és a bűn megegyeznek a discretio szeretetében." „Ha minden mindennek függvénye, akkor az indokolásoknak semmi értelmük, mind hiányosak, fölöslegesek", — minden filozófiai rendszer halálos ítélete. S milyen frappáns szállóige lett abból, amit egy fiatal írónak mondott: „Mire ilyen szerény maga!" Legtöbbet idézett mondása, már ti. én idézem legtöbbet: „legnagyobb szégyen, ha egy felnőtt embernek nincs pénze". Goethe is megmondotta: „az ember pénz nélkül félig beteg", de az igazi pénztelenség Osvát mondásában jajdul fel. Ha megkérdeznék tőlem, ki volt a legérdekesebb ember, akivel életemben találkoztam, azt mondanám: Osvát Ernő. Ha a legzseniálisabbat kérdeznék: Adv Endrét mondanám; s ha a legtisztább lelkűt: Elek Artúrt. Osvát öngyilkossággal fejezte be életét. Kosztolányi Dezső 1930-ban, az Osvát-emlékünnepen megrázó emlékbeszédet mondott róla. Mélyebbre hatoló, tanítóbb, ragyogóbb emlékbeszédet ennél nem is tudok: két mester portréja rajzolódik ki előttünk: Osvát Ernőé és Kosztolányi Dezsőé. Szinte fáj, hogy nem írhatom ide az egészet. Osvát utolsó napját meséli el, „utolsó napjának néhány óráját, mely babonás fénnyel lobog bennem, és megvilágítja számomra egész pályáját". Kosztolányi kísértetiesen idézi fel Osvát valószínűtlen alakját, mely nem csak a halál előtti órák misztikumában volt ilyen, valószínűtlen volt egész életében. „Legtöbbet tudott mesterségünk titkairól", írja róla. .,Mi, akik közelében lehettünk, azért szerettük társaságát, mert