Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)
Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről
Ennél jobb kezekben azt hiszem nem is lehetett volna. Lakása, ágyneműje, kiszolgálása a lehető legtisztább, a lehető legmegfelelőbb volt. Egész környezete azon volt, hogy a legnagyobb áldozatok árán is ahhoz a kezeléshez juttassa, ami zsenijének és szeretetreméltó emberi egyéniségének kijárt . . . Barátai különben állandóan körülvették, különösen Móricz Zsigmondot, Schöpflin Aladárt, Rippl-Rónai Józsefet, Fenyő Miksát és Hatvány Lajost láttam sokszor nála ..." Aránytalanul hosszan foglalkoztam ezzel az üggyel, de úgy éreztem, hogy mint koronatanú meg kell ezt tennem, mert az ilyen vádakból valami mindig megmarad. Földessy Gyula állásfoglalását komolyabban vettem; becsültem őt, s felelős embernek tartottam, akit szenvedélyessége túlszédíthet az igazságon, mint ezt Babits és Kosztolányi elleni állásfoglalásán látni véltem, de aki hiszi azt, amit mond, s dinamikusan ki tudja fejezni. Az történt, hogy Földessy előadást tartott Babits Mihályról, mely szerintem nem volt irodalmi kritika, hanem egy megbántott ember haragos bosszúja. Nem álltam ki Babits védelmére, az volt az érzésem, hogy az irodalmi afférekből kiöregedtem, amikor megjelent Ady Lajosné könyve, melynek rendezésében én is, mások is, Földessy tehetségét véltük felfedezni. (Azé>ta megtudtam, hogy az igazi szerző Dénes Zsófia volt, s Földessy csak lektorálta.) A könyv vezérmotívuma az volt — nem hogy ki volt Ady barátja, ki nem , hanem ki hogyan viselkedett a család Csinszka elleni perében. írtam erről az Esti Kurírban, hogy hogyan, mit, ma már nem tudom, de arra jól emlékszek, hogy Földessy ellen nem is támadón, inkább tréfásan, s igazán akkor álltam ki, mikor Földessy egy nagyon igazságtalan intervjut adott Csinszka ellen. Nem részletezem tovább; a dolgok úgy alakultak, hogy néhány levélváltás és személyes találkozás Földessyvel közel hozott bennünket egymáshoz, és én ma is szívesen gondolok barátságunkra. S most folytatom a kéziratok sorsáról szóló szomorú fejezetet. A náci időben történt bujdosásom idején Ria egy nap elhozta az Egyedül vagyunk nácilap egy számát, melyben meg volt írva, hogy a műkincsek lefoglalásáról szóló törvény alapján Csánky Dénes, a Szépműveszeti Múzeum igazgatója kellő segédlettel — köztük az Egyedül vagyunk embere , megjelent