Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

tán az is benne volt, hogy a magyar nyelvet legszebben beszéli — nekem ítélte. Ilyen kitüntetéshez többé életemben nem ju­tottam, ha csak azt nem számítom, hogy 1964-ben megnyertem Róma város nagydíját két Rómáról szóló írásommal. Ranghoz sem, pénzhez sem. Egyetemi pályámon sem vittem semmire, s a legtöbb amit elértem, az volt, hogy egyházjogi pótvizsgámon Kovács Gyula professzor, így hirdette ki az eredményt: „jelölt úr semmit se tudott, de ebben kiváló intelligenciát tanúsí­tott s elvégre ez a fő". De mit ér mindez a tiszta jelessel szem­ben ! ) Hogy aztán az idők folyamán ez az emlékezésbeli fogya­tékosság még nőtt, az természetes. Még szerencse, hogy férfi­korom e gazdag ideje, a Nyugat-korszak szinte függetle­nül a memóriától — olyan víziós erővel jelenik meg előttem, hogy körképet tudnék festeni róla, - egyedül csak a magam számára, vagy mások számára is? majd elválik. De aki így, egy félszázad vagy akár csak egy emberöltő múlva lát hozzá emlékezései megírásához, azt, függetlenül a feledékenységtől, az a veszély is fenyegeti, hogy a dolgok vál­tozásával eltolódott a szemszög, amelyből annak idején az em­bereket és cselekedeteiket nézte; fiziológiailag is jó egynéhány­szor lehántotta kígyóbőrét, másként lát, másként ítél. Nem hiszem, hogy sok azoknak az embereknek száma, akik a maguk és embertársaik dolgát ugyanolyan dioptriájú szemüvegen át nézik, mint annak idején. Annál érdekesebb, ha az ember ilyen ritka példányra lel. Figyelmesen elolvastam Gellért Oszkár két könyvét - Kortársaim és Egy író élete , mindkettő a Nyugat­korszakról szól hites tanú és hivatott író munkája mindakettő, sok érdekes, számomra is új dolgot találtam bennük, melyek­ből igen okultam, de meg kell mondanom, hogy leginkább azzal imponált nekem, hogy — mint meggyőzően megrajzolta egy félszázad alatt ő maga semmit se változott. Persze tapasztalatok­ban gazdagodott, látóköre kitágult, tekintélyesebb, rátartibb lett; az élet körötte nagyon változott, generációk tűntek el, gene­rációk jöttek, ő maradt önnön állhatatosságának bronzszobra, un rocher de bronze. S ez valami. Az ilyen ember írásai, jelesül memoárjai, kétségtelenül erősebb morális hatásokat váltanak ki az új nemzedékből, mint az olyan ember emlékezései, aki én va­gyok, beléje kapaszkodó örökös kérdőjeleivel s eltelve a renani tanítással, hogy senkinek sem lehet annyira igaza, hogy ellenfelé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom