Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Az előadások, amiket tartottam, előadások voltak. Annyi koketteriával, amennyire egy előadó kötelezve van, ha nem akarja, hogy hallgatói végigásítsák előadását, már ti. azok, akik ülőhelyük indiszkrét félretolásával nem menekülnek még az előadás befejezése előtt. S annyi felületességgel, amennyi kétségtelenül adódik, ha hiteles dokumentumok hiányát az emlékezés néha elég kínos munkája próbálja pótolni. Előadásom élénkítésére szívesen szőttem bele egy-egy jellemző anekdotát, tréfás megjegyzést, aminek Schopenhauer patrónusom nézete szerint ebben a nagyon is egyértelmű életben mindig helye van. Különben is Prosper Mérimée-vel tartok, aki igen hangsúlyozta, hogy a történelemben csak az anekdotákat kedveli és különösen azokat, amelyek egy korszak erkölcseit és embereit jellemzik. „Nem valami előkelő ízlés — mondja Mérimée és szégyenemre bevallom, hogy Thuküdidészt szívesen odaadnám Aspasia hiteles memoárjaiért, esetleg Periklész rabszolgájának emlékezéseiért". őszinte akarok lenni ezekben a följegyzésekben; de minthogy egy ügyről van szó, amely a szívemhez nőtt és barátokról, akikhez ragaszkodom, nem merem hangoztatni, hogy pártatlan leszek. S könnyen lehet, hogy akkor sem leszek pártatlan, ha olyasvalakivel találom magam szemben, aki nem vet súlyt rá, hogy barátomnak tekintsem csodálkozásomra ez is előfordul , de az őszinteségre való törekvés, tessék elhinni, itt is erősen él bennem, s ha hangom ilyenkor maliciózusabb is lesz, a bántó szándék távol áll tőlem. Megpróbálom mosollyal elmondani az igazat, ridendo dicere severum, ahogy Nietzsche variálta. Tény az, hogy most, amikor publikálás céljából gondosan átnéztem előadásaimat, följegyzéseimet, igyekeztem az érzésbeli megnyilatkozásokat leszelidíteni, — teljesen ez aligha sikerült: az impassibilité flaubert-i erénye nem adatott meg nékem. Illik, hogy egyéb fogyatkozásaimról is vallomást) tegyek. Emlékező tehetségem soha nem volt híres. A luteránus gimnáziumban tizenhat féléven át, bizonyítványaim figyelem rovatában mindig az állt: szórakozott. (Általában nem voltam jeles tanuló, s ha életem későbbi folyamán olyasvalakivel szálltam vitába, aki színjeles volt, ügyemet már félig elveszettnek éreztem. Próbáltam magam fölegyenesíteni azzal, hogy az érettségin kitűnő magyar tanárom, Lehr Albert a Döbrentei-díjat, mely annak a tanulónak járt, aki legjobban írt magyarul