Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Fenyő Miksa írói pályája

tudjuk meg: Vervirrungen des Zöglings Törtess, s hogy mindez a monarchia egy osztrák kisvárosában játszódik, az meg éppen semmit sem mond a kritikusnak. Fenyő mint kritikus általában ott van elemében, ahol pszichológiai, különösen pedig szexuálpszichológiai problémákat boncolgat az író. Ambrus Zoltán regényében (Giroflé és Girofla) csak a szerelem keletkezésének lelki bonyodalmait értékeli, Balázs Béla Szélpál Margit\éhan áttételesen mindent a szexualitásra vezet vissza. Talán egyik legjobb drámakritikáját HatványLengyel A szűz c. színdarabjáról írta.

57 Pedig a darabot ő sem tartja jelentősnek. De itt következetesen végig vitt lélektani motivációkat szembesít a dráma menetével, és erre alapozza ítéletét. Máshol, kedvetlenebb hangulatban írt bírálataiban gyakran helyettesíti az esztétikai okfejtést ilyen felkiáltásokkal: „Mely szép az a jelenet ..." vagy „Meg kell nézni a darabot" stb. A köztudatban Fenyő teljes joggal úgy él, mint egyike azoknak a kritikusoknak, akik Ady költői pályájának kiteljesedését megértő bírálataikkal leginkább ösztönözték, mintegy prófétái, propagandistái voltak a géniusznak. Ignotus-szal, Hatvány val és Schöpflinnel osztozhatott ebben a tiszteletre méltó szerepben. De ha végignézzük Adyról szóló írásait, azt látjuk, hogy igen kevés megfogható gondolat van bennük Ady művészetéről, újszerűségének esztétikai és világnézeti együtthatóiról. Jól látja, hogy ez a költészet a modern élet teljessége felé tör, de ennek fogalmi megragadására az impresszionista kritika eszköztára már gyönge. Nemcsak a felsorolt kritikusok írásaival, de saját Kaffkáról és Móriczról szóló összegező esszéivel szembesítve is sok bennük a lényeget elejtő általánosság. Pedig legtöbb írása éppen Adyról szólt. És bár Ady emberi magatartását — ebben is a kortársak többségével osztozik idegennek érezte, költészetéért való rajongásában soha egy pillanatra sem ingott meg. Az emlékező ugyanolyan áhítattal beszél róla, mint ahogyan valaha a küzdőtárs írt. „Az én szőlőimet Ady költészete érlelte meg."

58 Csakhogy éppen itt, ebben az áhítatban látom az okát annak,hogy Adyról szóló kritikái nem a legjava írások. Már az első, az Űj versek megjelenését valóban a legelsők közt üdvözlő cikke is inkább fenntartás nélküli hódolat, mintsem kritika. „Csak önmagamban kételkedek, róla tudom: nagy az ő lírája" írja szinte prófétai alázattal már 1906