Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

gesztivítással minden írásában. Voltaire Candide-']kt százszor újraírta. Aki olvasta Az egyiptomi íródeák című elbeszélését, a magyar novellairodalomnak ezt a remekét, de bármelyik írását — , az kénytelen lesz megállapítani, hogy egész oeuvre-jének mozgató ereje a „pesszimizmus", ami részemről sem dicséret, sem bírálat, hanem egyszerűen megállapítás. Schopenhauernek öröme telt volna Nagy Lajos művészetében. És mindenkinek, aki szereti az írót, ki igazat ír, vagy legalább is amit igaznak ismer föl, s azt úgy tudja megírni, olyan megjelenítő képességgel, hogy az olvasónak bármi volt légyen is hite - éreznie kellett, hogy az író átélte, amit megírt. Nagy Lajos úgy írta meg, hogy az olvasó tanúul szegődött melléje, az ő igazát vallotta. Nagyon sajnálom, hogy egyetlen írása sincs kezemnél; nem is igen tudnám elmondani valamelyik elbeszélésének tartalmát, még azokét sem, amelyek legjobban megragadtak. (így vagyok minden olvasmányommal, amellett, hogy minden, amit valaha olvastam, bizonnyal hozzájárult szellemi habitusom kialakításához.) És mégis, az emlékezés félhomályából éles vonalakkal emelkedik ki Nagy Lajos imaginárius faluja: Kiskunhalom én is ott éltem, népe között nőttem fel, nagyon figyeltem őket , olyan élőn, mint szülőfaluja Apostag, a paraszt nagyszülőkkel, nagybátyákkal, ahová élete minden szakában mindig szívesen tért vissza, boltosaival, zsandáraival, szegénységével és élniakarásával, százféle esettségével. És világosan látom az Erzsébetváros elcsüggesztő bérkaszárnyáit, kispolgár lakóival, szobauraival, cselédlányaival hősi életek, mondanám, ha ezt a szót meg nem fosztották volna az utolsó évtizedekben értelmétől szeretkezéseivel, nemi nyomorúságai val: Nagy Lajos, ki belülről látja a dolgokat, Budapestét épp úgy, mint Kiskunhalomét, mágikus mestere ennek a világnak. És írásművészetével meg tudja művelni azt, hogy igazának tanúi legyünk. Hogy emberszerető volt-e, mint némelyek állítják, nem tudom; nem is hiszem, hogy ezzel a jelzővel különösebben lehetne őt jellemezni.De emberismerő volt: Móricz Zsigmondot kivéve tán nem is volt a magyar irodalomban író, ki olyan éles szemmel nézett volna emberei nyomorúságába, mint Nagy Lajos. Csak nyomorult legyen - s melyik ember nem nyomorult ? s Nagy Lajos előtt nem marad rejtve nyomorúságának legkisebb csücske sem. A szegények nyomorúsága épp oly kevéssé, mint a gazdagoké. Valamelyik elbeszélésében egy grófi