Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

megbecsült rangja volt. Meg emberi kvalitásainak, nagyon alá kell húznom ezt. Talán ezért döbbentett meg halála különösebben. Vagy talán azért, kérkedve mondom ezt , mert barátom volt, barátja voltam; most már aligha kompromittálom ezzel a nagyon átérzett kijelentéssel. írásait már régen nem látom; tán már otthon sem voltam, mikor emlékezései könyvalakban megjelentek, de egy emigránstársam, ki könyvéhez jutott, beszélte, hogy szíves hangon írt rólam s azokról a jelentéktelen szolgálatokról, melyekkel egykoron ügyes-bajos dolgain segíteni igyekeztem. Nagy Lajos ahhoz a ritka emberfajtához tartozott, ki nem gyűlölte azokat, kik valamely módon szívesek voltak hozzá. Nagy Lajoshoz muszáj volt szívesnek lenni, muszáj volt tervei, munkái, egész embersége után érdeklődnie annak, ki közelébe jutott. Nem mintha szeretetreméltó egyéniség lett volna; szó sincs róla. Érdes egyéniség volt, lefojtott líraisággal, mely olykor groteszk képekben, véresen komoly tréfákban tört utat magának. Szívesen vette, ha érdeklődő emberek vették körül, de nagyon közel nem engedte őket magához; a beszélgetések, miket velük folytatott, szinte ujjgyakorlatok voltak írásaiban megnyilatkozó örök lázadozásához. Mert örök lázadozó volt; örök elégedetlen. Másokkal és önmagával; emberekkel és istenekkel; írótársaival, szerkesztőkkel és kiadókkal: politikusokkal, bármely oldalon ültek is, konzervatívokkal és reformerekkel; gazdagokkal és szegényekkel ... ember, ki mindig, mindenütt egyedül van. Viszont nem ismertem embert, ki a soha-meg-nem-elégedésnek ezt a Káin-bélyegét jobb ízléssel, úrabban és emberibben viselte volna, mint Nagy Lajos. Meddő dolog volna megpróbálni az ő esetében elválasztani az embert az írótól, bár nem hiszem, hogy az ilyen kísérlet annyira abszurdum volna, mint ahogy azt Karinthy Frigyes egy tréfájában kifigurázta. Aki azonban ismerte Nagy Lajost, s az évek folyamán olvasói száma egyre nőtt, tekintélye egyre nagyobbodott, annak lehetetlen volt nem látnia az embernek és művének csodálatos egységét. Hétpróbás pesszimista volt, aki nem hitt abban, hogy a buták valaha is megokosodjanak, a hitványak tisztességesekké váljanak; nem is tudott elképzelni egy filozófiai rendszert, ideológiát, mely ezt meg tudta volna művelni, s ez a hitetlensége, vagy mondjuk egyedüli hite: hogy a világ dolgai jóra fordulhatnak, fejeződött ki páratlan szug-