Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

volna. De benne van a magamat kutató szemrehányás: vajon nem volt-e fogyatékos a szeretet, mellyel adózhattam volna, mely dukált volna nekik, függetlenül attól, hogy befolyásolhatta volna sorsuk alakulását. ,,Az ember . . . nagyon adós a szeretettel" jut eszembe egy Ady-vers. Cholnoky László bátyját is jól ismertem, Viktort, a kiváló elbeszélőt s eredeti gondolkozású közírót, küzdelmes életéről is tudtam, de ez a jelző: megrázó, szinte automatikusan tódul agyamba László emlékének idézésekor. Újra elolvastam két novelláját — Prikk mennyei útja, Bertalan éjszakája —, esztétizálhattam volna, kereshettem volna testvérbátyja hatását, valami rokonságot állapíthattam volna meg Franz Kafkával, mondhattam volna, mert így igaz, hogy a magyar elbeszélő irodalom legrangosabbj

ai között van helye, s mégiscsak azt tudtam mondani: megrázó. És megrázó volt, mikor először jött el hozzám, Viktor halálakor, és elhozta nekem Viktor néhány kézírását, s a nyomorról beszélt, melyben családját hagyta .. . így volt-e ez? nem tudom. Viktorra, testvérbátyjára igen büszke volt. Imponált neki írásainak sokfélesége, a világirodalom, de éppúgy a világpolitika dolgaiban jártassága, őmaga nem volt ezekben verzátus ember, beérte a tudattal, hogy bátyja az. Viktor írásai hatottak is rá, de hamar rájött, hogy hiába minden kísérletezés, nála ennek minden előfeltétele hiányzik, ment a maga útján. Gyümölcsös út volt. Az egész ember - beszéde, melyen érezni lehetett, hogy készült rá s kerekdedségében mégis szakadozott, bizonytalan volt csak ez a jelző: megrázó mond róla igazat. És nemcsak bennem élt ez az érzés, mindenkiben, aki sorsának közelébe került. Utánalapoztam a recenzióknak, melyek annak idején elbeszélő kötete megjelenésekor íródtak: Schöpflin Aladár írt róla az 1918-as Nyugatban. Nagyon megérti, nagyon méltányolja. Azt írja a novelláskötet két első darabjáról: ,,. . . olyan irodalmi különlegesség, amely teljesen magában áll, nincs előzménye, sem analógiája sehol. Csak olyan agyból és életből fakadhattak, amely egészen magányos, saját utakon jár, és olyan homályos mélységek fölött, melyekbe még nem tekintett látó szemmel senki." Ezt írja, és érzik, hogy ez nem esztétikai ítélet, hanem mély, ösztönös belelátás egy tragikus sors mélységeibe. Ezt az embert nem lehetett úgy elküldeni, hogy ,,az igazgató úr nagyon