Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Emberileg nem jöttem oly közel hozzá, mint aackhoz a barátaimhoz, kikről az előző fejezetekben emlékeztem. Bennem volt-e a hiba, vagy ő nem érezte szükségét az intimebb közeledésnek, nem tudnám megmondani. Holott Kosztolányi érdekelt engem; az ember is, az író is. Ideálisan szép férfi volt, megnyerő modorú, művelt, szellemes, olyan, aki bármely társaságban legyen, az érdeklődés feléje fordul. Komoly passzív tétel életemben, hogy a vele való szíves ismeretségem nem erősödött barátsággá, sőt később élete vége felé egészen megromlott. Hogy hogyan, mért, arról majd alább. Emlékeim is róla meglehetősen elfakultak, noha rímei élénkebben csöngenek fülemben, mint egykor. Nem tudom, hogy hogy hívják azt a kis utcát az Alagút budai bejáratánál, ahol lakása volt, talán házacskája; ott többször jártam náluk, s ő is szívesen látott vendégünk volt feleségével, még bicsérdista korában, ami ha jól tudom, főleg gyümölccsel való táplálkozást jelentett, de máskor is; egy alkalommal Karinthyval együtt. Öröm volt velük együtt lenni. Néró regényéről én írtam a Nyugatban, meleg elismeréssel; kitűnő regénynek tartom. Édes Annája, megrázó dráma; Esti Kornélja finom írás; szívesen olvasnám újra, ha kezembe kerülne. Bujdosó naplómban a következő feljegyzést találom: „Surányi Miklós Széchenyi regényét Egyedül vagyunk olvastam el. Tákolmány. Annak idején Kosztolányit próbáltam rábeszélni, hogy írjon egy Széchenyi-regényt. Vállalta is, de az Édes Annát írta meg. Nyilván neki volt igaza". Előkelő stiliszta, s ha túlzás is, amit Illyés róla mond, hogy ő teremtette meg a modern magyar elbeszélő irodalom nyelvét (ha ugyan így mondotta), nem kétséges, hogy nyelvének tisztasága, üdesége, patak-folyékonysága még a ,,limpidezza" szót is ide akartam írni, nekem kedves szavam a magyar nyelv mesterei között előkelő helyet jelöl ki számára. Mondón , szt mélye érdekelt. Volt lényében valami regényesség, valami ami egy írót arra ösztönözhet, hogy regénye egy különösebb alakját róla mintázza, ő maga is egy kissé mintázta magát, szerencsésen és szimpatikusán; egy XX. századbeli finom Balzac figura.