Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Ezek vagy ilyenek lehettek megfontolásaim, mikor arra szántam el magamat, hogy magánlevélben vitázok Zsilinszky vei. Nem gondolom, hogy az októberi forradalom tekintetében polémiába bocsátkoztam volna vele. Sehogy sem passzolt nekem, hogy ebben minden felelősséget magamtól elhárítsak, s ezzel aláhúzzam azoknak felelősségét, kiknek ez a forradalom szívügye volt. Másrészt mentegetni sem akartam a forradalom ügyét, holott éppen Zsilinszky cikke nem egy mentő indokot játszott azok kezére, kik a forradalom hívei voltak. Persze, ez ma mind csak föltevés, mert ha agyonütnek sem tudom rekonstruálni levelemet. Az benne volt, vagy benne lehetett, hogy 1906ban, mikor Ady az Űj Versekkel a nyilvánosság elé lépett, (hol volt akkor még ,,1918 október" !) volt egy kis csoport, mely azonnal megérezte, tudta, hogy egy új nagy költővel gyarapodtunk, s volt egy csoport a Szász Károlyok csoportja, mely elnémítani kívánta Adyt is, azokat is, kik vállalták. Hogy lehet az, hogy azokat, kiket értelmetlenséggel vádol, mert süketenvakon mentek egy ilyen érték mellett, mint Ady Endre, azoknak sub titulo „jóhiszeműség" fölmentést ad; számunkra, kik fölismertük, vallottuk hivatottságát, csak becsmérlő szavai vannak, tartalmatlan vádjai. Lehet, hogy „ádáz" voltam vagy voltunk Ady géniusza mellett való kiállásunkban, de hogy is lehettünk mások, mikor még húsz év múlva is kénytelen Zsilinszky hangos szavakat használni, hogy Szász Károlyékat süketségükből fölriassza. Nagyon lehet, hogy arról is írtam levelemben, hogy igen alábecsüli Ady intelligenciáját, ha azt hirdeti, hogy ami nagy érték volt benne, azt sikerült másoknak aljas céljaik szolgálatába állítani. Ady nemcsak geniális volt, de okos is, akit nem igen tudott volna a legkörmönfontabb kosaras asszony sem a kapu aljába csalni és fülbevalóit kiszedni füléből. Remélem, hogy nem kerül elő Zsilinszkyhez intézett levelem, mert attól tartok kisül, hogy mindezt, vagy mást mennyivel frissebben, meggyőzőbben írtam meg, de végül is nem ez a fontos. A fontos az, hogy válaszul Zsilinszky Endre fölkeresett, s attól kezdve tragikus végéig intim barátok voltunk, a náci időkben összeesküvő társak, egymásban igen-igen bízók. Soha többet az a vád, hogy Adyt mi önös célokra gonoszul kisajátítottuk, vagy bogy az Adyval tartó csoport a nemzet életére tört volna, Zsi-