Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)

Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről

Andrássy Gyula nem maradt el; számos esetben a Nyugat hasábjain nyilatkozott fontos politikai kérdésekben. Ellentétben Tisza Istvánnal, aki Rippl-Rónai festményeitől undorral fordult el, s a Nyugatot a nemzetietlenség és vallástalanság összeesküvő csoportjának tekintette. Nem kétséges, hogy főleg a Nyugat rontó hatásának ellensúlyozására alapította Tisza a Magyar Figyelő című folyóiratot. Szüllő Géza, aki egy ideig a Nyugat r. t. igazgatóságának tagja volt, s aki szintén igyekezett a Nyugatot a kaszinó köreiben népszerűsíteni, írta meg a Prágai Magyar Hírlapban a következő történetet. Egy delegációs ebéden Bécsben történt, „hogy a velem szemben ülő Tisza István évődve egy kis kártyát nyújtott át nekem; ezen a kártyán Tisza azt kérdezte tőlem, mint a Szent György rend lovagjától, hogy vajon őszentségének be szoktam-e küldeni a Nyugatot?" (Szüllő közzétette a kártya fakszimiléjét.) A Magyar Figyelő kevésbé évődve foglalkozott a Nyugattal. Nem tudom, meg voltunk-e elégedve az elért eredményekkel, ma jó lelkiismerettel mondhatom, hogy meg lehettünk elégedve. A Nyugat tekintélye nőttön-nőtt, jóval erősebben, mint előfizetői száma. Meg kell azonban mondanom — nyílt titok —, hogy a Nyugat soha nem előfizetőiből s pláne nem a hirdetésekből, tartotta el magát, hanem abból, hogy mindig akadt valaki, aki az anyagi zavarokon önzetlenül átsegítette. Többnyire olyanok, akik tisztában voltak jelentőségével, s kulturális szempontból fontosnak ítélték fennmaradását. Olvasói voltak a Nyugatnak, és soha semmiféle beleszólást a lap szellemi irányításába nem igényeltek; sőt utólagos bírálattól is tartózkodtak, nehogy ezt félremagyarázzuk. De érdekes, hogy segítették a Nyugatot olyan emberek is, akik távol álltak minden irodalmi érdeklődéstől, és puszta szóra elhitték, hogy a lapnak a magyar közéletben jelentősége van. Két ilyen esetünk is volt, s a támogatóknak nem volt egyéb kikötésük, mint hogy időnként mutassuk be a Nyugat üzleti mérlegét, hogy esetleg tanácsokat adhassanak az üzletvitel tekintetében. Ennek eleget is tettünk. Nem sok örömük telt benne; meggyőződhettek, hogy ha ők a maguk ügyeit úgy vitték volna, mint mi a Nyugatét, soha nem kerültek volna abba a helyzetbe, hogy a Nyugatot megsegíthessék.