Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)
Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről
lírai elbeszélő költeménye: Változatok szemjátékra, melyben nagy szépségek váltakoznak fáradtabb, kissé kigondolt részekkel. „Kigondolt" mert rendkívül gondos verselő volt, aki igen vigyázott arra, hogy ritmusával, rímeivel, képeivel művészi formába szorítsa a' feszítő érzéseket. (Nagyon becsülte Gottfried Keller költészetét, akit nyilván rokonléleknek érzett.) És benne van legszebb verse, a magyar lírának gyöngye (bocsánat ezért a jelzőért), a Tavaszi bor. A Károlyi-forradalom után, 1918 végén diplomáciai megbízatással Svájcba utazott és azóta huzamosabb időre nem is tért többé haza. Hosszú éveken át Bécsben élt, ott gyakran meglátogattam. A második világháború alatt áthajózott New Yorkba; akkor már alig érintkezhettünk. Amerikai magyar lapoknak (Szabadság, Harc) írt tartalmas, régi frisseségű cikkeit még olvastam; nagyon tudtam örülni a kitüntetésnek, melyben a New York-i Művészeti és Irodalmi Akadémia nagydíjának odaítélésvei részesült; arról is hallottam, hogy nagybeteg feleségével maga is beteg ember milyen odaadással törődött, körülbelül ez volt minden. Végül még valami. 1946 végén jelentek meg feljegyzéseim a nácizmus alatti bujdosásom idejéről: Az elsodort ország címmel. Megküldöttem neki, s ő írt róla az amerikai magyar lapban, kedvesen, elismerően s azzal az ötletes címmel: „Mikor a bába megbabázik". Nem tudom, megköszöntem-e neki? Aztán 1948-ban nagybetegen hazajött meghalni. A magyar kormány hozta haza és látta el méltányosan; érdemesnek tartotta erre. Gellért Oszkár különvéleményt jelent be, s szemére hányja, hogy „bár gyalázatos cikket írt Leninről", a népi demokrácia mi mindennel látta el. Sőt ezt a mimindent Gellért még megtetézte: közölte Ignotussal: „ha szép idő lesz és kedve kerekedik rá, tolókocsin vitetheti magát akár minden nap a Margit-szigetre". Ezt a nagylelkűséget igazán csak az tudja felmérni, aki elolvassa Gellért könyvében, hogy Ignotus egy róla írt cikkét nem köszönte meg, „aminthogy egyetlen könyvét sem küldte el nekem soha". Hát bizony ez súlyosabb a Lenin-cikknél. És Gellért mégis felajánlotta "a tolókocsit.