Vezér Erzsébet szerk.: Feljegyzések és levelek a Nyugatról (Új Magyar Múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye 10. Budapes, 1975)
Följegyzések a Nyugat folyóiratról és környékéről
AZ IGNOTUS-ESET A napokban Ignotus a Nyugattól való megválása alkalmából előadást tartott, melynek keretében végighordozta tekintetét azon az úton, melyet a Nyugat közel egy negyed évszázad folyamán befutott. Ahogy ezt a negyed évszázadot — néhány tehetséges ember gyerekesen lelkes indulásától, Adyn, Babitson, Ignotuson, Móriczon keresztül az irodalomtörténetbe való belemagasulásig klasszikusan tiszta előadása keretében Ignotus elénk varázsolja, valósággal újra átéli, ez mértékben, értékben túlhaladja mindazt, amit e korszakról és korszakos voltáról elmondottak, holott nem egy szerencsés írást olvashattunk eddig is a Nyugat jelentőségéről. Ignotus megállapításainak belső igazságát, ez igazságokkal adekvát kifejező erejét tekintve, ez a tanulmány valósággal a klasszicizmus vonaláig emelkedik, ahol már változások, törlések, retusok nem következhetnek be, s a jövő irodalomtörténet úgy fogadhatja, úgy fogadja el megállapításait, ahogy Ignotus azt előadásában megfogalmazta. Vonatkozik pedig ez Ignotus előadása első részére, melyben a Nyugat geneziséről, elhívatásáról, elhelyezkedéséről szól, és a maga szerepét a Nyugaton belül és felül megállapítja. Előadása utolsó részével azonban, melyben személyes sérelmét viszi a közönség elé, őt mintegy bíróul szólítván fel, sehogysem tudok megbarátkozni, és ha sok mindennel ki is békít e részlet brilliáns megírása, no meg az a körülmény hogy e részlet kedvéért íródott meg a klasszikus veretű előző háromnegyed rész, mondom, ha ez sok mindennel össze is békít, mégis olyannyira hibás szemszögletből, neheztelés ködétől befuttatott szemüvegen nézi, ítéli meg és ítéli el a dolgokat, annyi igazságtalan megállapításra tüzeli a vele esett igazságtalanság (tudatosakkal és nem tudottakkal, de mindenképp mély elkeseredésből fakadókkal, tehát éppen ezért bocsánandókkal), és bánt mog barátokat vagy zseniben rokonokat, annyi gyanúsítással pellengérez ki komoly törekvéseket, hogy tőlem, aki elfogulatlan tanúja voltam a történteknek, nem volna ildomos, ha minderre nem reflektálnék. Megpróbálom sorjában, dogmatikusan elmondani, hogy drága barátom, Osvát Ernő halála után hogyan fordultak a Nyugat dolgai, milyen körülmények és hogyan idézték föl a be-