Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Maróthy János: Van-e szocialista realizmus a zenében?

sokban váltak nemzetközi hatású tényezőkké. Kelet-Európa adott számukra olyan talajt, ahol a „még" és a „már": a még élő közösségi zenekultúra és a már jelentkező polgári válság-problematika összefonódott. De Párizs (majd — és már kevésbé —: Berlin, Bécs stb.) volt az a fórum, ahol a kelet-európai „kínálat" és a nyugat-európai hiányérzetből fakadó „kereslet" találkozott. Már Debussyt Kelet-Európa (Muszorgszkij) és a még távolabbi Kelet ihlette; Gyagilev balettje pedig olyan katalizátorrá vált, amely nemcsak a századeleji ifjú oroszokat (Sztravinszkij, Prokofjev), hanem még Meyerhold, Eisenstein, Lunacsarszkij „bolsevik oroszságát" is kész volt közvetíteni a párizsi avantgárdé közönségéhez, sőt az akkor Párizsban élő Prokofjev 1925-ben éppen Gyagilev ösztönzésére írta meg nagy szenzációt keltő „bolsevik balettjét", az Acélvágtát. Az akkori avantgárdé tehát még a proletárforradalomban és a szocialista iparosításban is kész volt meglátni a „dionüszikust", az újjászülető tömegélményt, nem beszélve a proletár jazz Ansermet üdvözölte első hírnökeiről vagy a gőzmozdony és gyársziréna új „ipari realitásáról". Mondhatná valaki, hogy az ilyen honeggeri mozdonyokban még sok volt a „gőz", nevezetesen a naiv értelmiségi lelkesedés, a külsőséges stilizáltság; hogy Moszolov Gyár-szimfóniájában inkább a gép, mint a gépet kezelő ember vetül a hangviszonyok síkjára. Tény; de az sem véletlen, hogy a francia „Hatok" a 30-as évekre a Népfront vonzáskörébe kerülnek, hogy Honegger ennek során a mozdony apoteózisától az ember apoteózisáig jut el, VaillantCouturier szavaival zendítve meg az „éneklő holnapokat". Másrészt századunk Allegro barbaroi, Sacre du Printempsjaï, Szkíta SzW/jei és Heten vannakjai nemcsak rehumanizációjuk lehetősége révén érintkeznek a szocialista törekvésekkel, hanem önmagukban is. Véletlen-e, hogy az „ősi barbár kultikus táncok" és a legmodernebb nagyvárosi-ipari „gépzenék" szinte azonos zenei eszközökben öltöttek testet? És hogy másrészt a Csodálatos mandarin típusú müvekben oly bőven található ostinatikus elemek, poliritmikus és politonális feszültségek, szaggatott-kontrasztos „ragged" szövésmódok, jelszószerűen tömörített mikroformulák ott élnek a kor tüntető munkástömegeinek dalaiban, ott Majakovszkij tördelt verselésében, ott a munkásfolklór jellegű népi jazz „ragtime"-jában? Ismét a „még" és a „már" sajátos összefonódásáról van szó: a „dalon innen" még élő és a „dalon túl" újjászülető kollektív zeneiség találkozásairól, akár véletlennek tetsző párhuzamos tendenciák, akár tudatos erőfeszítések formájában. Modernség és szocialista realizmus Ismert tény, hogy a szocialista realizmus legmarkánsabb képviselői (persze nem a „szocreál" „reklám-realizmus" értelmében, hogy Siqueiros maró jellemzését használjam) az avantgárdé felől jöttek. Elegendő, ha csak Szergej Prokofjev, Hanns Eisler, Szabó Ferenc nevét említem. De milyen következtetés adódik ebből? Egyesek szerint az, hogy onnan jöttek ugyan, de avantgárdé sajátosságaikat levetkőzték, mégpedig olyan mértékben, amilyenben tényleg szocialista realisták lettek. Mások szerint nem