Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Maróthy János: Van-e szocialista realizmus a zenében?

vetkőzték le, hanem megtartották mint „technikai eredményt", amely lehetővé tette számukra, hogy „bár" szocialista tartalmat, „mégis" korszerű formában fejezzenek ki. Ettől a még látszatra szocialista felfogástól viszont csak egy lépés az a már gyökeresen polgári felfogás, hogy a XX. század lényeges zeneszerzői teljesítményeiben a „szocialista" mozzanat csak ráakasztott-külsőséges-verbális szereppel bír, a zenei elhatárolásban semmiféle hasznát nem lehet venni. Vagy: minél jobb zenéről van szó, annál kevésbé releváns a szocialista jelző. Zsukovszkijnál még lehet szocialista realizmusról beszélni, de Prokofjevnél már semmiképpen. Ő egyszerűen a XX. század egyik jelentős zeneszerzője, akinél a szocializmus elhanyagolható külsőség; de jaj annak, akinél e külsőség lényeggé válik. Lemondanak tehát az avantgárdé sajátosságokról, mert szocialistává váltak, vagy megtartják e sajátosságokat, függetlenül attól, hogy szocialistává váltak? A két nézet így egymásnak is, a tényeknek is ellentmond. Differenciáltabbnak és mélyebbnek tetszenek az „átfunkcionálási" elméletek, amelyek szerint az eszközök megmaradnak, csak funkcióváltáson mennek át. Mégis: ha az adott eszközöket minden esetben át kell értelmezni, akkor azoknak korábban vagy nem volt értelmük, vagy a szocialista értékrend szempontjából negatív értelmük volt. Ráadásul az átfunkcionálási elméletek hívei sokszor csak a hagyományos polgári zeneiségtől eltérő esetekben beszélnek az átértelmezés szükségességéről, ezzel hallgatólagosan arra utalva, hogy itt valami eredetileg rosszat kell jóvá tenni. A hagyomány viszont (a minden értékével együtt végül is polgári hagyomány) megtartja a maga abszolút jó, abszolút kívánatos, abszolút „realista" minőségét, így könnyen adódhat az a prakticista következtetés, hogy a „modern" eszközök átfunkcionálása (a verbális programokat figyelmen kívül hagyva) valójában a hagyományos világképhez való adaptálásukat jelenti. Eljutunk tehát az eklekticizmus megdicsőüléséhez. Orff vagy Britten ily módon Schönberg és Sztravinszkij fölé nő; még Bartók felmagasztalásának sem örülhetünk, mert Sibelius-szal együtt megy a mennybe. (Ezt az értékrendet nem én találtam ki, elrettentő példának: hasonló típusú „névsorolvasások" több ízben is elhangzottak a szocialista országok nemzetközi zenei tanácskozásain.) A probléma valódi megértéséhez sok támpontot ad, ha olyan időszakot választunk, amelyben in flagranti érhető tetten az „avantgárdé" minőségek szűkebben szocialista realista minőségekké való átalakulása. Ebből a szempontból szerencsés kor a 20-as évek közepe, amelyben jelentős zeneszerzők egész soránál ment végbe ilyen átalakulás. Hanns Eisler 1925-ben települt át Berlinbe és került közelebbi kapcsolatba a kommunista mozgalommal. Prokofjev Párizsban élt (még egy további évtizedig), de — amellett, hogy hazájával való kapcsolatát külföldön is mindvégig fenntartotta — az 1925-ös év nála is fordulópont: Gyagilev rábeszélésére ekkor írta az Acélvágtát (Le pas d'acier; eredetileg „acélos lépés"; a lendületesebb „vágta" szó a Prokofjev adta orosz címben szerepel: sztal'noj szkok), ezt a „bolsevik balettet", de ugyanennek az évnek a termése a //. Szimfónia is. A szimfonikus totalitás visszanyerésének gondolata, egy „orosz népeposz" talaján, a szovjet zenei élet vezető képviselőivel (Aszafjev, Mjaszkovszkij) való intenzív levelezések során született meg. Gyagilev pedig, miután a 10-es évek Párizsában az orosz „népi avantgárdé" nagykövete volt, a 20-as években a szovjet szocialista