Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében

lan antropológiai tény, hanem az antropológiai és a társadalmi létezés ellent­mondásában az emberi kiteljesedés, az emberi „emberré válás" irányába vezető fejlődésfolyamat. Caudwell és Lukács egyetért abban, hogy kialaku­lása óta az ember biológiailag, antropológiailag lényegi módon nem válto­zott, változásai társadalmi jellegűek. Caudwell e változásban állandó jellegű­nek ,,az ösztönök és a környezet közti ellentmondást" 152 látja, amely ,,az ember és a természet harcának" 153 felel meg, s szerinte ennek az ellentmondás­nak a kellő mélységű megragadása biztosítja, hogy „a nagy művészetben — a széles körű és mélyreható integrációt végbevivő művészetben — mindig van valami egyetemesség, valami időtlenség, korszakokat átélő tartósság". 154 Az integráció feltételei: „Mivel a művészeti folyamatban a közvetítő tényező a társadalmi én az egyéni tapasztalathoz való viszonyában, nyilvánvaló, hogy a műalkotás által előidézett integráció csak akkor érhető el, ha az integrálandó egyéni tapasztalat megfelel két feltételnek: a) ha fontos, na mély emocionális hajtóerőkkel, nem változó ösztönökkel függ össze, amelyek — minthogy a kultúra változó adaptációi alatt mindig ugyanazok marad­nak — a művészeti korszakok által felépített társadalmi énnek csontvázát, fő szervező erejét alkotják; b) ha általános, ha nem csupán a művész vagy még egy-két ember sajátos és ellentmondásos tapasztalata, hanem némán, öntudatlan módon ott lappang a legtöbb ember tapasztalatában." 155 Az időtlenség nem más, mint „az ösztönök időtlensége, a genotípus változatlan, titkos arculata, mely mindig ott rejlik a civilizáció gazdag felépítménye alatt". vs Ám vigyázat! még ez az idézet sem érthető úgy, mintha Caudwell a genotípus vagy az ösztönök nyers, vak, állati jellegének közvetlen meg­ragadásában, felidézésében látná a művészet maradandóságának feltételét. Az ösztönök azonossága és maradandósága az ösztönök szocializálásával csak az integrációban megszüntetve megőrzött elemként, eredeti formáját eltün­tetve alkotja a műalkotás maradandóságának alapját. A művészetet nem a puszta ösztönvilág érdekli a maga változatlanságában — ez így egyébként csak elvontan létezik Caudwell szerint: a valóságban az emberiséget alkotó egyének legelemibb ösztönei is, legalábbis azok, amelyek a művészet szem­pontjából számba jövő érzelmek biológiai oldalát alkotják, társadalmilag kondicionált emberi ösztönökként működnek. A művész feltárja az új, még meg nem élt, meg nem alkotott érzelmi, magatartásbeli lehetőségeket. A művésznek e közben — Lukács szavával — a „nembeliség" fokára kell emelkednie. Caudwell rendszerében ezt az emberi „nembeliséget" nem az antropológiai azonossággal, hanem az emberi fejlődésre jellemző ellentmondás azonosságával lehet definiálni úgy, hogy az utóbbiban benne rejlik az antro­pológiai azonosság és az azonosságban való különbözés, a történeti fejlődés egyaránt. Caudwellnél egyfelől ez fejezi ki azt, hogy a művész a „nembeliség" fokán alkot. Másfelől az, hogy a művész „nembelisége" és „különössége" megnyilvánul a művész „normális" emberségében. Caudwell szavai szerint 141 CAUDWELL: 1. m. 201. 144 Uo. 144 I. m. 203. 144 I. m. 202-203. 144 I. m. 203.

Next

/
Oldalképek
Tartalom