Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében
a művész úgy viselkedik, mint „kora normális embere". . .. „Persze a normalitás a tudat terén éppoly ritka, mint a látás terén, és — az utóbbitól eltérően — nem fix fizikai szabvány, hanem évről évre változik. Sőt mi több, a művész normális volta — hogy úgy mondjuk — az abnormális tapasztalatok normája, a kortársak életében lévő különösnek, újszerűnek és véletlennek a normája: mindama dolgok betörését tükrözi, melyek megrázkódtatják öröklött tudatunkat. Innen ered a művész látszólagos abnormalitása." 157 Lukács György a művészet maradandó hatását a „viszonylag tartós emberi magatartásformákra", „az emberiség belsővé tevő emlékezetére", végső fokon „az emberiség nembeli azonosságára" vezeti vissza — az utóbbiba is beleértve az emberiség létének történetiségét. Caudwell az ezekbe a fogalmakba foglalt bonyolult tartalmakat nem Lukács sokoldalú kifejtéséhez hasonló módon közelíti meg. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy ezek a meghatározások tendenciaként vannak jelen az Illúzió és valóság gondolatrendszerében. Ez persze nem minden: ami itt megegyezésnek látszik, az éppen annyira eltérés is lehet, hiszen itt nemcsak az irány, hanem az adott irányban való mozgás, előrehaladás következetessége, határozottsága és az így megtett út távolsága is lényeges különbségek forrása. S ebben a tekintetben Az esztétikum sajátosságának valóban „behozhatatlan" előnyei vannak. Lukács művében ezek a kategóriák a pontos meghatározások olyan gazdag szövedékét tartalmazzák, bennük a történetiség olyannyira nem mint pusztán implicit általánosság, hanem mint a dinamikus folyamatok valóságos, dialektikus egysége, mint konkrét általánosság válik mindent átfogó, mindent átható erővé, hogy ehhez képest Caudwellnek a művek maradandóságára vonatkozó megjegyzései szinte sivárnak és szegényesnek tetszenek s még a szerény kezdetek rangját is alig-alig igényelhetik maguknak. Az esztétikum sajátossága az emberi öntudatot közvetlenül fejlődésében tételezi, explicite szól arról, hogy a „maradandóság" nem az elvont „általános emberin", hanem az emberi fejlődés, a társadalmi-történelmi fejlődés folyamatosságán alapul: „A múlt esztétikai idézése tehát e folyamatosságnak és nem valamiféle állítólagos időfeletti »általános emberinek* az élménye". 158 Természetesen mondhatjuk azt, hogy ez a folyamatosság sem más, inint egyfajta, a mozgásban megnyilvánuló lényegi azonosság (a mozgásból adódó, a mozgás alapját képező különbözőséggel együtt), s ilyen értelemben az az ellentmondás, amely Caudwell esztétikájában axiomatikus helyet foglal el — az ösztönök adaptációja a konkrét társadalmi-történelmi feltételek által meghatározott szükségszerűséghez, az „emberré válás" e végsőkig, az emberi történelem teljességéig terjedő lehetőségeinek megvalósítása és előrevetítése, s vele kapcsolatban a személyes én és a „közös én" dialektikája stb. — nemcsak hogy nem mond ellent Az esztétikum sajátosságában kifejtett álláspontnak, hanem közös formára is hozható vele. Eddigi eljárásunkban, midőn - akár Lukács György Caudwell-bírálatai kapcsán, akár rajtuk túlmenően — a marxista esztétika e viszonylag korai, de a teljes marxista esztétika távlatait nyújtó művét a marxista esztétikai megközelítés legfejlettebb formájával — Lukács művével 1,7 Uo. •"LUKÁCS QYÖROY: I. m. I. köt. 487. 362
