Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében

abban az értelemben, hogy a költemény nem egyenlő a benne leírt tárgyak, tárgyias vonatkozások és a benne közölt gondolatok érvek, megállapítások logikai összegével vagy prózai parafrázisával. Egy másik vonatkozásban azonban teljességgel racionális: „De már láttuk, hogy van egy másfajta nyelvi közösség vagy társadalmi kongruencia is, mely megkülönböztethető a környezeti kongruenciától. Ezt az emocionális vagy szubjektív kongruenciát nevezzük talán »belső realitással bíró kongruencianak«. Azt is láttuk már, hogy a költészetnek ez a jellegzetessége összefügg ritmikus formájával. Nyilvánvaló tehát, hogy környezeti kongruenciáját tekintve a költészet irracionális, mert emocionális kongruenciáját tekintve racionális — a kongruenciának e két formája ellentmond egymásnak. De az ellentmondás nem kizárólagos jellegű: mindkét forma összefonódik a nyelvben, minthogy összefonódik az életben. Hiszen a költészet éppen annak az ellentmondásnak egyik aspektusát fejezi ki, amely az ember érzelmei és környezete között fennáll, s amely a természettel vívott harc nagyon reális és konkrét formáját ölti. Minthogy a költészet ennek a harcnak a terméke, történeti fejlődésének minden szakaszában — a maga területén és módján — az embernek a környezetéhez való viszonyát tükrözi."

88 Caudwell hangsúlyozza, hogy a költészet nem lehet meg tárgyakat és eszméket jelentő szavak, értelmes jelentés nélkül. Ha mindettől megfosztják, ami marad, már nem költészet, hanem zene. Ez a zenei oldal — a szavak konnotatív asszociációival megszervezett „emocionális kongruencia" — szemben áll a racionálissal, a denotativ jelentéssel, de csak vele együtt létezhet. Uralkodik rajta, felhasználja a maga rendjének megszervezésére, leigázhatja, de végleg nem semmisítheti meg, mert nem lehet meg nélküle. Caudwell ezt egyfelől az emóciók tárgyias vonatkozásával, másfelől a nyelv belső ellentmondásával magyarázza: „Mármost minden egyes reális szó külső tárgyat is, szubjektív magatartást is jelez. Ezért a tudományos érvelés bizonyos érték-ítéletet tartalmaz; ennek a kiküszöbölése lehetetlen. Az ilyen ítéleteket csak a logisztika küszöböli ki. A költészeti pedig tartalmaz néhány vonatkozást [helyesen: valamilyen vonatkozást — „somé reference"] külső tárgyakra — ezeket [ezt] semmiképpen sem küszöbölheti ki, mert akkor nem maradna meg költészetnek. Mi lesz a költészetből, ha minden külső vonatkozást kiküszöböl, ahogyan kiküszöbölik az értékítéleteket a tudományos érvelésből, amely így logisztikává válik. A költészet ily módon értelmetlen hangok sorává válik, de [emocionális] vonatkozással teli hangokká: zenévé. A zene pedig transzponálható és egyetemes, mint a logisztika. Látjuk tehát, hogy a vonatkozás és az emóció keveredése, mely a költészetet jellemzi, nem hamisítás, hanem az ösztön és a környezet ellentétes pólusai közt levő dialektikus viszonyt fejezi ki, azt a viszonyt, amely a reális, konkrét társadalmi életben gyökerezik — az angol, a francia, az athéni stb. társadalom életében."

89 Nem nehéz meglátni, mennyire hasonlít ez a felfogás Lukács Györgyéhez, aki szerint a költői nyelvnek az a „tendenciája", hogy „legyőzze" azt az absztrakciót, „amit minden szó — lényegéből kifolyólag - magában rejt",

90 m. 130. ** I. m. 133. •° LUKÁCS OYÖBOY: 1. m. II. köt. 161.