Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Szili József: A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében

figyelembe azt, hogy az emberi bensőségnek ő is ugyanúgy tulajdonít tárgyias létet, realitást, mint Caudwell a „belső valóság" természeti alapú társadalmi objektivitásának. Lukács ezt a felfogást kései ontológiai tanulmányaiban külön is alátámasztja és hangsúlyozza, de voltaképpen erre épül Az esztétikum sajátosságában is az esztétikai visszatükrözés másik fő — végül is döntőnek tekintett — aspektusa, az esztétikai szubjektivitás meghatározó szerepe. Másfelől azzal sem számol, hogy Caudwell rendszere szintén megköveteli a külső tárgyiasság „ábrázolását", a költészet esetében a tárgyiasságra utaló „eszmék" felhasználását, de emellett itt is, mint Lukács elméletében, a meghatározó oldal a helyes, a társadalmi szükségszerűségnek megfelelő esztétikai szubjektivitás. Az igazi eltérés a két felfogás között abban áll, hogy míg Caudwell szerint a művészeti visszatükrözés tárgya az ember „belső valósága", s a tárgyiasság ábrázolása segítségével a költészet is magát az embert, az emberi bensőséget tükrözi vissza, amelynek tartalmai az embernek a természeti és társadalmi környezetéhez való viszonyában alakulnak ki és fejlődnek, — Lukács György a művészeti visszatükrözést lényegében véve az ábrázolással tekinti azonosnak, s noha az ábrázolást igen szélesen értelmezi, többnyire — mint a tudattól függetlenül létező valóság „visszatükrözéséről" — az emberi környezet ábrázolásáról, visszatükrözéséről beszél. Hangsúlyozott kivétel a zenei visszatükrözés. Vele kapcsolatban ő is az emberi bensőség mimézisére hivatkozik. A következő állomás éppen a líra — hiszen szerinte is fontos szerep jut a lírában az „érzelmek logikájára" vonatkoztatott visszatükrözésnek. Mégis az a helyzet, hogy legáltalánosabb érvényű tételeiben magát az esztétikai szubjektivitást, az emberi bensőséget nem nevezi vagy nem tekinti a művészet által visszatükrözött tárgynak. Persze a két visszatükrözés-koncepciónak ez a szembeállítása máris azt sugallja, hogy nincs lényegi eltérés közöttük, az eltérés viszonylagos, s ha nem is csupán terminológiai, lehetséges, hogy bizonyos kategóriák eltérő felfogásából ered. Az a benyomásunk, hogy Lukács György nem akarja az egyébként általa is tárgyiasnak, valóságosnak, a valóság részének tekintett emberi bensőséget jelölni meg a visszatükrözés tárgyaként. Ez a tartózkodás látszólag szervesen következik rendszeréből, legalábbis abból a kiindulópontjából, hogy a művészet ugyanazt a valóságot tükrözi vissza, mint a tudomány, tudniillik a tudattól függetlenül létező valóságot. Ilyen értelemben minden a szubjektum „környezete", amit visszatükröz. A tudat és a tudati is, minthogy ez is képezheti a tudományos megismerés tárgyát. Egy hagyornányosabb értelemben azonban a természeti, fizikai stb. környezet elsőbbsége válik hangsúlyossá a visszatükrözés vonatkozásában, ami teljesen jogos álláspont a megismerés genezisét és legáltalánosabb alaphelyzetét tekintve. Az esztétikum sajátossága a valóság e kétfajta meghatározása között próbál egyensúlyt teremteni, s ez egyáltalán nem önkényes egyeztetés, mert genetikailag a természeti környezet és az ember természeti léte, saját természetes „természete" nemcsak az általános ismeretelméleti kérdésfeltevés, hanem az ontológiai levezetés szempontjából is elsődleges. Ez azonban a művészeti visszatükrözés valóságos történeti fejlődése közben már csak végső soron jön számításba mint a genezist és az alapot meghatározó tényező. Lukács György is így fogja fel, részben már Az esztétikum sajátosságában is,