Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Dobossy László: Romain Rolland és a szocialista irodalom

akik a jövő nagy társadalmi forradalmában pusztulással fenyegetik ezt az egész korhadt civilizációt".

4 Jellemző és irodalmi ízlésére is fényt derítő, hogy kik azok a művészek, akik ekkor — mint írja - egészen megtöltik lelkét: ,,a XVIII. század muzsikusai (Mozart, Gluck, Rameau, Bach), a XV. század firenzei festői (Botticelli, Fra Angelico, Leonardo da Vinci) és olyan regényírók, mint Thackeray". Nem kevésbé jellemző, hogy „halálos ellenségének" nyilvánítja Chopin, Liszt, Schumann muzsikáját: ,,az ingatag lelkek és a virtuóz ujjak muzsikáját". (Printemps romain, 145.) Némileg később — 1907-ben — esztétikai fejlődésének erre az elhatározó szakaszára, de (némi túlzással) az egész életművére is érvényesen oly módon határozza meg művészi ízlését és viszonyát a francia kulturális örökséghez, hogy hajlamai a fölfelé lendülő korszakok alkotóihoz vonzzák; Debussyt sokra tartja, elismeri jelentőségét, méltatja alkotásait, művészetének lényegét azonban nem érzi magáénak. ,,Van ugyanis a francia szellemnek egy másik oldala is, amelyet Debussy szelleme éppoly kevéssé képvisel, mint Racine-é: ez a hősies cselekvésnek, az értelem tobzódásának, az egészséges nevetésnek, a fény szenvedélyének a művészete; Rabelais-nak, Molière-nek, Diderot-nak a Franciaországa ez, a zenében pedig, jobb híján, Berliozé és Bizet-é. Az igazat megvallva, én ez utóbbi Franciaországot kedvelem."

5 A római tartózkodása során rendszerré formálódott esztétikai elveket Rolland az 1895-ben megvédett doktori disszertációjában érvényesítette tudományosan. Tárgyunk szempontjából a latinul írt kiegészítő értekezés (Cur ars picturae apud Italos XVI. saeculi deciderit) fontos, mivel Rolland itt fogalmazta meg először későbbi harcainak irányító elveit, főleg azt a gondolatot, hogy az alkotó ember folytonos akadályok leküzdésével éri el célját. „A szellem elégedettsége kevéssé kedvez a művészet fejlődésének" — állapítja meg befejezésül s egyben az eddig kialakult intellektuális magatartásának következményéül is: a szép és az igaz csak küzdelemmel közelíthető meg. Ezért vonzódik már ekkor disszertációjának írásakor a szenvedőkhöz és szenvedélyesekhez, a szellem hőseihez. Eszményképe többé nem Leonardo, akiben az értelem szervezi az alkotó tevékenységet, hanem Michelangelo, aki megpróbáltatások és bukások útján ér föl a csúcsra. Az ilyen társadalmilag is ható művészt tekinti az új erkölcsű közösségi lét előkészítőjének. Első szépirodalmi műveiben — A hit tragédiái (Les Tragédies de la Foi) címmel ciklussá rendezett gondolati drámákban — Rolland pontosan az ismertetett esztétikai elv szerint építette föl a cselekményt, élezte ki a konfliktust és alkotta meg a hősöket. Drámáinak képzelt vagy történelmi hősei összeütköznek koruk és társadalmuk kicsinyes, durva világával, elbuknak, de az eszme, amelyért harcoltak, erősbödve kerül ki a válságból; így végső fokon a haladás távlatából nézve — e legyőzött hősök lesznek a magasabb rendű emberség igazi képviselői. Az elnyomottakat védelmezik, a szenvedőket segítik, még ha ezek nem vesznek is tudomást róluk. „A hazám ott van, ahol szenvednek" mondja egyik első drámájának, az 1896-ban írt, de félbehagyott Savonarolának a hőse. A józanságot megsze« R. ROLLAND: Printemps romain. Albin Michel Paris, 1954. 130. 4 Uő.: Les Musiciens d'aujourd'hui. Hachette Paris, 1922. 200.