Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért

Ehelyütt nem lehetséges Brecht és Marcuse további útját végigkísérnünk, csak annyit mondhatunk: az ellentétek még inkább kiéleződtek. Ha csupáncsak a produktivitás kategóriájára gondolunk, amelyet Brecht a szocialista társadalomban megvalósuló emberi együttélés új formáiból hüvelyezett ki, s amellyel ha szembeállítjuk Marcuse nézeteit a gyönyör elvéről vagy az ösztönstruktúra forradalmasodásáról, nyomban világossá válik az ellentét élessége. Még ahol hasonló fogalmak és kategóriák kerülnek is szóba, mint például az élvezet problémája esetében, amelyet Brecht korábban nem vetett fel, még ott sem azonos vagy hasonló kérdésfeltevések húzódnak meg a háttérben, hanem alapjaiban ellenkező világok találkoznak. Herbert Marcuse és Theodor Adorno, a két teoretikus csupán az amerikai emigrációban jelentett vitapartnert Brecht számára; később soha többé nem jutott eszébe, hogy akárcsak meg is említse neveiket. Az amerikai emigrációval együtt feledésbe merültek. A hagyományért folytatott küzdelem folyt tovább, de már más vitapartnerekkel. A Lukáccsal folytatott polémiák ezzel szemben egész életén áthúzódtak, még akkor is, ha nevét meg sem említette. A második világháború utáni időben a vita hangja kettejük közt konciliánsabb lett, a dolog lényegét ez azonban nem változtatta meg. Brecht számára Lukács, — még nagyobb mértékben, mint Sztanyiszlavszkij számára —, a nagy ellenlábas volt, az arisztotelészi tan védnöke. Az univerzális tudású és felismerésekkel rendelkező embernek soha nem tudta megbocsátani, hogy az esztétikában csak egy utat ismert, a beleérzését. A Lukáccsal folytatott kontroverzia a harmincas évek végén érte el tetőpontját, de már sokkal korábban kezdődött. Hanns Eisler megemlíti, hogy Brecht és Lukács közt már a húszas években létesült személyes kapcsolat, és már akkor sor került heves polémiákra. ,,Magam is jelen voltam, — tudósít Eisler —, midőn vitákra került sor Brecht és Lukács közt a weimari Köztársaság idején, itt tényleg nem babra ment a játék. Néha idegesített Brecht, merthogy oly durva volt. Teljes szívéből gyűlölte ezt az apró, intelligens, ideges és mégis oly nagy jelentőségű embert, Lukácsot."

30 Lukács hagyomány-koncepciója a „forradalmi demokráciáról" alkotott politikai elképzeléseinek részét képezte, e nézeteivel kapcsolódott be a népfrontmozgalomba, és erről a platformról népszerűsítette a népfront-gondolatot. Adornóval és Marcusével szemben Lukács arra törekedett, hogy az irodalmi hagyományt az embernek a fasizmustól való megszabadítása, az osztályharc szolgálatába állítsa. „A hagyományért folytatott harc — írta 1936ban — az antifasizmus egyik legfontosabb ideológiai feladata Németországban. A nemzeti szocializmus arra használta fel az államhatalmat, a legális publikálás monopolhelyzetét, hogy Németország egész politikai és kulturális múltját a legkíméletlenebbül meghamisítsa ... Ez az irodalom arra számít, hogy a széles tömegek nem ismerik a múlt nagy alakjait, és így meggondolás nélkül hitelt adnak a hivatalos fasiszta propagandának."

31 Hogy ezen, általánosságban helyes orientáció során miképpen adott fel bizonyos terepet Lukács, erre még visszatérünk. A lényeges itt az, hogy valamennyi munkájában kife30 Eisler. 268. 31 OEORO LUKACS: Schicksalswende. Berlin, 1956. 69.