Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
jezésre jut a törekvés, hogy az irodalmi és filozófiai örökséget kiragadja a fasiszta hamisítók kezéből. A múlt oly költőiért harcolt, akik — mint pl. Friedrich Hölderlin — különösen ki voltak téve a fasiszta erőszaktételnek. Lukács e költők forradalmi és progresszív lényege visszaszerzéséért küzdött. Különös előszeretettel terjesztette ki hagyománykoncepcióját a nem közvetlenül forradalmi írókra, akiket Engels egy Balzackal kapcsolatos megjegyzésére támaszkodva „szándékuk ellenére realistákénak nevezett, míg Brecht polemikusán előszeretettel „a restauráció írói"-nak hívta őket. Kétségtelenül érdeme Lukácsnak az, hogy hagyomány-elméletét olyan írókra is kiterjesztette, akik humanista társadalomkritikát nyújtottak, de a társadalom erőszakos forradalmi átalakulásával szemben elutasítóan viselkedtek. Lukács e vonatkozásban következetesen haladt azon az úton, amelyet Lenin mutatott meg Tolsztoj-tanulmányaiban. Lenint nem tartották vissza a Tolsztoj tanaiban megmutatkozó „kétségtelenül utópikus és tartalmánál fogva reakciós" vonások 32 attól, hogy fel ne mutassa Tolsztoj művében a forradalmi proletariátushoz fűződő termékeny kapcsolatokat. Ebben az értelemben Lukács nagyon sokat tett egy forradalmi, átfogó hagyománykoncepció továbbfejlesztéséért. Lukácsnak ezt az érdemét, amelynek nemcsak esztétikai, hanem politikai fontossága is volt az osztályharcban, annál inkább ki kell emelni, mivel arról Brecht egyáltalán nem vett tudomást. Polemikus hevességében, durván félresöpört olyan mozzanatokat Lukács elméletében, amelyeket pedig feltétlenül javára kell írni. Ha nem látnók ezeket a vonásokat, az azt jelentené, hogy igazságtalanul csökkentjük azt a szerepet, amelyet Lukács az esztétikában és az emberiség szabadságharcában betöltött. Különösen akkor fontos ezt megállapítanunk, ha nem csupán a Brecht—Lukács ellentétet, hanem az Adornóval és Marcuséval a hagyományért folytatott átfogó küzdelmet tartjuk szem előtt. Problémák ott merültek fel, midőn Lukács elemzéseit rendszerré építette ki, ahol hozzáfogott, hogy olyan tradícióvonalat rajzoljon meg, amely az éppen elért gazdagodástól az elszegényítés felé halad. Ha Brecht pozíciójáról szemléljük azokban az években az örökségért folytatott harcot, sajátságos konstellációval találjuk szemben magunkat. Olyan elképzelésekkel találkozik Brecht, amelyeket nem tud elfogadni, mivel ezek nem teszik számára lehetővé, hogy produktív módon alkalmazza őket saját írói munkásságában. A Marcuse és Adorno által propagált tétel az örökség megtagadásáról nem lehetett számára harcos szempont; az efféle konzekvenciát már a húszas években elvetette. Politikai tapasztalatai azonban Lukács álláspontjának elfogadását sem tették lehetővé. Adorno és Marcuse elvetették a hagyományt, Lukács mértéken felülre emelte azt. Az egyik fél számára affirmativ és politikailag használhatatlan volt az örökség, a másik félnél elérhetetlen nagyságrendben jelent meg. Mivel Lukácsnál a hagyomány mindig a realizmus problematikájával volt kapcsolatban, a múlt nagy műveit mindig is realizmusfelfogása szemszögéből elemezte. Ennek során azonban az új realizmus, a szocialista realizmus kibontakozásával felmerülő problémákat a Lukács által elmé"W. I. LENIN: Werke. Berlin, 1962. Bd. XVII. 33. - Magyarul: L. N. Tolsztoj és kora. LENIN: Művészetről - irodalomról. Bp. 1966. 175.
