Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
fogalom aztán — kétségtelen, bizonyos félreértések leküzdésével —, hatékony elemévé vált a hagyományért folytatott küzdelmének, metodológiai bázissá vált a hagyomány és az újítás meghatározásához. Mindez teljesen másképp történt Marcusénál: miközben eliminálta a történetiséget, affirmativitás-fogalma egy nagy tradíció kiátkozásához vezetett, sőt a kulturális örökség elleni nagy összeesküvés jelszavává vált. Nem szüntette meg ezt a tendenciát, s nem csökkentette jelentőségét az sem, hogy Marcuse évtizedekkel később kijelentette: tézisei egyáltalán nem a kiátkozást célozták. 27 Még plasztikusabban látható a Brecht és Marcuse közötti ellentét ama kérdés megítélésénél: miképpen fogadja be és őrzi meg megszüntetve az örökséget a munkásosztály. Marcuse számára lehetetlennek tetszett, hogy a fennálló osztálytársadalomban megszűnjön a kultúra affirmativ jellege. Gúnyosan elutasított minden „utilitarista" kísérletet, amely a művészetet és a kultúrát szükséges „diétának és pihenésnek" fogta fel. 28 Ez az utilitarizmus az ő számára csupán az affirmativitás visszája volt. Hasonlóképp cinikusan utasította el Kautsky helyes — bár hamis előfeltevésekre alapozott — tézisét, hogy ugyanis a munkásosztálynak az egész kultúrát el kell sajátítania. „Az efféle nézetek elfedik a lényeget — vélte Marcuse —, azt, hogy a kultúrát meg kell szüntetni." 2 * Marcuse számára még mindig elviselhetőbb volt a „Kánaánról szóló kiirthatatlan klisé", azaz egy oly társadalomról szóló képzet, amely nem ismeri többé az osztályokat, amelynek boldogság az osztályrésze, — itt persze nem Marxra, hanem Nietzschére utal —,mintsem egy „óriási népművelő intézetről" szóló elképzelés. Mindenekelőtt ezen a ponton vált élessé ellentéte Brechttel, aki eszmélkedésében abból az alapgondolatból indult ki, hogy miképpen is lehet a hagyomány segítségével beavatkozni a társadalmi változások folyamatába. Marcuse viszont — teljes egyetértésben Adornóval — elvetette a gondolatot, hogy az örökséget eszközként használják fel a politikai harcban. A „Kánaánról szóló klisé" még mindig többet mondott számára, mint a kulturális hagyomány felhasználása az osztályharcban. Mint azt már Hanns Eisler helyesen észrevette, Marcuse elméletéből hiányzott minden komoly polémia, minden komoly harc a polgári társadalommal szemben. Marcuse elmélete nem mozgósított, nem nyitott új frontot, nem szolgáltatott a kizsákmányolt ember számára semmiféle használható eszközt, amivel védekezni tudott volna. Ez az elmélet a maga dialektikátlan tagadásával egy politikai kapitulációval volt egyenlő. Ha mégoly éles elmével írta is le Marcuse magát a csupasz jelenséget, ha mégoly becsületes volt is antifasiszta magatartása, az affirmativ kultúráról vallott elmélete nem a népfrontpolitik tt szolgálta; ellenkezőleg, éppen a népfront kultúrpolitikája ellenkoncepciója szerepet töltötte be. Ahol Brecht aktivizálni akart, ott Marcuse bénított. Meglehet, paradoxul cseng, de mégis úgy áll a dolog, hogy Marcuse elvetette az affirmativ kultúrát, mivel számára akkoriban mindenesetre — csak a kultúráról volt szó; Brecht ezzel szemben elsajátította a hagyományt, és felhasználta azt az osztályharc érdekében, mivel az ő számára egy jobb tár-adalmi rendszerről volt szó. "Uo. Bd. I 151. "Uo. Bd. I. 98. "Uo. Bd. I. 100.
