Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Werner Mittenzwei: Brecht—Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért
művészet kérdéseiről, az első pillanatban csodálkozást vagy zavart válthat ki belőlünk a hagyományhoz való viszonyuk hasonlósága. Ez a hasonlóság azonban nem egyéb, mint a kulturális hagyomány sivár kiüresedése kiváltotta kritikai reakció a késő polgári társadalomban. Brecht úgy találta, hogy a múlt nagy költészete oly mértékben el van torzítva, hogy nem lehet csak egyszerűen elsajátítani és továbbfolytatni. A progresszió minden olyan kísérlete, hogy az irodalmi hagyományt ebben az állapotában elfogadja és folytassa, vagy teljesen lehetetlen volt, vagy opportunista vállalkozásnak tetszett. A burzsoázia által szétrombolt örökséget dialektikus módon kellett megszüntetve megőrizni (aufheben). Brecht és Marcuse vitájában erről volt szó. Csak a dialektikus megszüntetve megőrzés útján válhatott a hagyomány politikai erővé az antifasiszta harcban. A pusztítás mértékét ugyanakkor megfelelő módon kellett kianalizálni. Érzékenyen el kellett kerülni bármely visszaélést, destruktív átfunkcionálást, a politikai tartalmak hamis esztétikai aprópénzre váltását, mert ez csak azt eredményezte volna, hogy csökken a hatékonysága a hagyomány dialektikus megőrizve megszüntetésének. Az elemzési kísérletek során az is megmutatkozott, hol hajlott át az analitikus erő formállogikai tagadásba, hol siklott el a dialektikus negáció mellett. Ezért szükséges megvizsgálni, milyen mértékű volt egy Marcuse, és milyen egy Brecht elemző képessége. • Marcuse Brechttel ellentétes álláspontja tanulmányának már a történetiségről szóló részében kiviláglik. Nemcsak abban, hogy a kultúra affirmativitását szinte időtlenként jellemezte, nem vette figyelembe a különböző történelmi minőségeket, a változó korszakokat - hanem főleg mivel közvetlen összefüggést konstruált a történetiség és a lelkiség között. „A lélek — írja — rendkívül erős affinitással vonzódik a történetiséghez." 2 * A bizonyítást azonban már nem tartotta szükségesnek, e ponton elhagyta elemző ereje. Ezt az elméletet egyszerűen egy Herdertől vett, s a beleérzésről szóló, összefüggéseiből kiragadott idézettel ötvözte össze. Olyan mozzanatokat is felhasznált itt, amelyek a késő polgári történetiségre ugyan igen, de a valóságos történeti fejlődésre egyáltalán nem alkalmazhatók, ez utóbbit egyáltalán képtelen volt megérteni, mert elvonatkoztatott a konkrét osztályharcoktól. Míg tehát Marcuse ily módon tagadta a történetiséget és elzárkózott minden történelmi belátás elől, addig Brecht az emigrációs évek során a történelmi materializmus felismeréseit új elméleti és módszerbeli elképzelései emelőjévé avatta. Ily módon volt képes feloldani a beleérzés és távolságtartás merev ellentétét, amennyiben a beleérzést történetileg értékelte és kimutatta: hol játszott haladó szerepet, s hol segített feltárni új összefüggéseket. Marcusénál a lelkiség és az affirmativitás befolyásolhatatlan volt, s csak a távoli osztály nélküli társadalomban tetszett megszüntethetőnek. Amikor Brecht a történelmi fejlődésből indult ki, belátta, hogy a katarzisnak is különböző funkciója lehet. Más volt ez a funkció Shakespeare és más Strindberg királydrámáiban. Lessing másképp alkalmazta mint Ibsen. Brecht támadása elsősorban a késő polgári katarzisfelfogás ellen irányult, az ellen a mód ellen, ahogy „megorganizálták", miképpen fogadja be a közönség a műalkotást. így került sor arra, hogy az arisztotelésziség fogalmát történetileg pontosan meghatározhassa, amely M Uo. Bd. 1. 81. 20* 307
