Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
marxista értelmező-bírálatára sincs itt lehetőség: „csupán" a Sándor Pálféle kritika-modell módszertani-elméleti-történeti tanulságai fontosak ezúttal. A filozófus-kritikus három periódust különböztet meg József Attila pályáján: 1930-ig egy ún. játékperiódust, 1930 és 1932 között a „dialektikus materialista" korszakot, majd 1932-től a költő haláláig a felbomlás individualistaidealista pályaívét. S a pályafejlődés logikája: „a költői tevékenység mint kistermelő társadalmi lét és az alapvető alsó osztályhoz való tartozóság közti ellentmondás" fokozatosan manifesztté válása. A versek — bevallottan 86 — tételként szolgálnak a konstrukcióhoz. Sándor Pál a pálya csúcsának a középső periódust tartja. Ám — a proletkultos tendencia-értelmezéssel vitatkozva — szerinte nem az agitáció, hanem a dialektikus materialista, a filozófiailag érvényes költészet jellemzi ezt a korszakot: „Saját sorsán, környezetén, nyomorán, osztályhelyzetén keresztül válik szocialistává, de e szocialistaság tudományos munkálkodásának eredményeképp ismeri fel a dialektikus materializmus igazságát, s látja meg ennek segítségével a társadalmi struktúra és a történelem mozgatóerőinek általános törvényszerűségét. És költészete ekkor már nem szubjektív érzés általánossá tétele, hanem az általános megismerés alkalmazása a szubjektív érzésre. Nem önmagából indul ki, hogy eljusson az általánoshoz, hanem az általánosból jut el az egyeshez, önmagához." Csak látszólagos tehát a szakítás a proletkultos dogmatizmussal. Hiszen ha vitatkozik is Sándor Pál az agitációs költészet normájával: megőrzi a „dialektikus materialista" irodalom eszményét. S ha vitatja is a tendenciaesztétika szubjektivizmusát, illúziós utópizmusát: rossz alternatívát, elvontan objektivista, tételes, idealista objektivizmust helyez szembe vele. Szubjektum és objektum művészi dialektikájának fel nem ismerése a szektás-dogmatikus irodalomszemléletnek tartós folytonossági alapja. Csakhogy míg a 20-as és 30-as évek fordulójának forradalmi illúziója egy szubjektivista voluntarista, proletárforradalmi-agitációs eszmerendszert ösztönzött, addig egy évtizeddel később, a fasizmus előretörése s a baloldalon belüli tragikus ellentmondások miatti válsághangulat talaján egy — viszonylag szűk körű — objektivista-doktrinér „esztétika" erősödött meg a munkásmozgalom szektás irányzataiban. Ez utóbbinak annyi „mentsége" sincs, hogy a kommunista mozgalom általános stratégiáját követte: hiszen ekkor (a népfrontpolitika és a személyi kultusz kettősségének tragikus következményei ellenére) már a magyar marxista irodalomkritikában is egy tág ívű, árnyaltabb, a nemzeti irodalmi folytonosságot is fölvállaló, pl. a „népi" irók és a kommunisták egységéért perelő koncepció vált uralkodóvá. Az esztétikum sajátszerűségét tagadó doktriner objektivizmus kivételessége ellenére is tipikus: adhatott és adott is érveket a későbbi évek újraerősödő dogmatizmusa számára. Függetlenül a szerzők szándékától: a szektás gondolkodás (részellentéteket átívelő) tartós történeti-logikai folytonossága révén. A realizmus-elvű marxista esztétikai bázis helyett a „dialektikus materialista" költészet ökonomista-doktrinér koncepciója képezi Sándor Pálnál a József Attila-értelmezés erőterét. Negatíve példázva (miként a proletkult tendencia"S. P. Id. köt. 390. 122
