Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
esztétika is) a történelmi-stratégiai világlátás, esztétikai-kritikai szemlélet és művészi minőségérzékelés összefüggését. A dogmatikus tendenciáknak más típusai is léteztek a 30-as évek végétől. Csak épphogy megemlítjük a „munkásírók" körében megerősödő származásielkülönülési illúziókat, amelyek egyébként korszerű szemléletű írásokat is áthatottak. Például a Március című antológiában megjelent Lukács Imretanulmány („A költő hasztalan vonít"J 87 szenvedélyesen kiáll a költőmellett, sőt az elsők között elemzi a József Attila és Derkovits Gyula közötti párhuzam társadalmi, esztétikai, illetve tragikus művészetpolitikai tanulságait. Joggal emeli József Attilát Petőfi és Ady mellé, mint teljes szívvel vállalható forradalmi költőt, s feltétlenül indokolt harca a polgári kisajátításokkal szemben is. Lukács Imre írásában azonban egyfajta szűkítő munkás-értelmezés, a proletár „kisajátítás" veszélye is jelen van, mivel nem a világnézeti teljesség, hanem a proletártendencia felől méri a József Attila-modellt, nem érti meg a szocialista líra egyetemességét, az osztályharc (és irodalmi vetülete) össznemzeti küldetését. Szűkítő, népfrontellenes ,,munkás"-demagógia is szóhoz jut a tanulmányban : „József Attila már csak a munkásságé és a gerinces értelmiségé volt. Ezt ő jól tudta és állandóan hirdette is, s ha mégis belement abba a kísérletbe, amely a »radikalis« — nagyrészt zsidó eredetű — nyárspolgárság ideiglenes fegyvertársává tette, ez csak a 30-as évek zavarodottságára jellemző. Az az összefogás, ami Ady korában eleven hatóerő, tehát valóság volt, a világháború utáni események következtében anakronizmussá vált, hiába akarta a rosszul sikerült »nepfront-korszak« feltámasztani. Közös célokért csak azok küzdhetnek együtt, akiknek vannak is közös céljaik. S eleve meddő az olyan összefogás, ahol a »tarsak« egymásban legalább annyira nem bíznak, mint a közös ellenségben. József Attila halálát idegösszeroppanás okozta — megőrült és így lett öngyilkos —, de hogy ez bekövetkezhetett, a költő utolsó éveinek szűkebb nyárspolgári környezetén, »barati kören« kívül a munkásság is felelős. (...] Ha a költő és a munkásság találkozása végleges maradt volna, ha részben kiegyensúlyozottan élhetett volna osztályostársai között ezek szeretetétől övezve: tragédiáját ha nem is elkerülni, de legalább is ki lehetett volna tolni a távoli jövőbe ..." Ebben az utolsó gondolatban kétségtelenül van igazság, a munkás-elkülönülési tendencia itt pozitív önismeretet, felelősségtudatot is erősít. Lukács Imre a fenti következtetésével (legalábbis egy finom óvás formájában) vitába száll a Március-antológiát recenzáló Losonczy Géza: a további kutatásokra bízza, hogy valóban a mozgalmat terheli-e a fő felelősség, miként a tanulmány szerzője véli. 88 Losonczy Géza — részben jogos — óvása mögött azonban csupán az új dogmatikus tendenciák harmadik típusa áll, s nem egy árnyalt, népfrontos marxista szemlélet. Losonczy a 40-es évek elejétől az illegális KMP képvi" LUKÁCS IMRE: „A költő hasztalan vonít". Gondolatok József Attila és a munkásság viszonyáról. Március. (Tanulmányok, novellák, versek.) Bp. 1942. 119-123. - A „munkásírók" kérdéséhez I. KISPETER ANDRÁS: A „munkásírók" csoportja. Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. Bp. 1962. 483 - 543. u Idézi KISPETER ANDRÁS: 1. m. 514.
