Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

része előtt." Minden politikai irányzat a saját politikáját követeli a költőtől. „Nem több és nem kevesebb tehát a költővel szemben felállított követelmény, mint az, hogy tekintet nélkül elhivatottságára az alkotó munkában, művészetét eszközként állítsa be a politikai csatározások szolgálatába." Tehát: „a költő politizálódását követelő cikkek írói ne hivatkozzanak Petőfi és Ady példájára, mert a két költőzseni úgy emberi magatartásával, mint alkotásaik karakterével megdönthetetlenül ellenük bizonyít. A cikkek írói ne higgyék, hogy a politikusok fogják korunk emberének arcáról a könynyeket letörölni; hogy bajainkat emberségesen eligazíthassuk, szociális értelemben újjá kell születnünk, s hogy reményünk lehet ebben az újjászületésben, azt nem utolsó sorban a független szellemű költők napi politikán felülemelkedő, mélyről fakadt és tökéletességre törekvő alkotásainak köszönhetjük." A fiatal, 10-es évekbeli Kassák sokat elemzett ,,problémá"-ja, az írók politikai függetlenségének kérdése fogalmazódik meg itt újra: „Hogyan képzelhető el, hogy a költő, aki egész lényével művészete szolgálatában áll, a politikai gyakorlat reális és céltudatos követelményeinek megfeleljen?" Nincs itt lehetőség a kérdés elméleti és történeti elemzésére. Annyit azonban jelezni kell, hogy először külön kell választani Kassák szépírói műveit, publicisztikáját és politikai tevékenységét. Másrészt, hogy a kassáki álláspont szélsőségességével, tévedéseivel együtt is termékenyen hozzájárult a marxista esztétika és kultúrpolitika elmélettörténetileg későbbi, korszerű pártosságfelfogásának, „tertium datur"-jának kiépüléséhez. Mert kétségtelenül volt részigazsága a proletkultos-messianisztikus vagy bürokrata szektariánizmussal szemben: a művész nem kell, hogy feltétlenül a munkáspárt tagja legyen s hogy közvetlenül, szinte illusztratív módon a párt napi politikáját, taktikáját fejezze ki. A Lenin és Lukács György nyomán értelmezett pártosságon a munkásmozgalom világtörténelmi küldetése melletti tudatos világnézeti-stratégiai elkötelezettséget értjük, „megengedve" e fogalom történelmi hangsúlyváltásait és a taktikai-politikai ellentmondásokat is. Az egész József Attila-életművet is csak ennek jegyében tudjuk árnyaltan értékelni. Kassák ott tévedett, hogy az egyik irányú feltétlenséget egy ellenkező előjelű kizárólagossúg felől kérdőjelezte meg: törvényt, normát, elvet fogalmazott a politika és a művészet mindenkori, elvi ellentétéről. A filozófiai értelemben vett taktika, stratégia és végcél dialektikáját tagadva: a művészetet az elvont (s moralizálóan értelmezett) végcél, az emberépítés, a „kollektív individuum" megelőlegezésének tekintette. Azt a művészetet tartotta értéknek, amelyik a valóság - eleve feltételezni vélt — béklyóitól ennek az elvont, utópikus egyetemességnek a nevében — s minél radikálisabban — elszakad. A „hic et nunc", a társadalmi-nemzeti valóságérvény és a szocialista távlat, a hiteles élményben és osztályszerű állásfoglalásban tételeződő nembeliség marxi elve helyett a baloldali avantgárdé antirealista elvont utópizmusa fogalmazódik itt meg. S kerül igen közel a polgári esztétika „általános emberi" koncepciójához. Nem az tehát a döntő elsősorban — kritikatörténeti szempontból —, hogy Kassák saját ars poeticája szerint értelmezte át Petőfit, Adyt és József Attilát. Mégcsak a durva tévedések (a költők politikai tevékenységének megítélése, a Tisza István és Kossuth közötti párhuzam stb.) sem. Az már inkább ~~ hiszen ez már esztétikát alapozó világnézeti kérdés —, hogy a mindenkori