Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

DADW: A szovjet és más európai szocialista irodalmak világirodalmi teljesítménye a szocialista emberkép kialakításában

látható e szövetség ambivalens jellege: az a latens lehetőség, hogy szűk nemzeti utilitarizmusba, illetve nacionalizmusba torzuljon.) Tekintettel az államberendezés hiányosságaira, mintegy képviseleti jelleggel az irodalom fontos funkciókat töltött be és mindig is a nemzet politikai orgánuma maradt. A progresszív romantikus irodalmi mozgalmak, az irodalom politikai megnyilatkozása lehetőségeinek széles skáláját próbálták végig antifeudális, nemzetiforradalmi törekvéseik során. Mindenek előtt a túlnyomórészt agrár viszonyok között életerősnek és produktívnak megmaradt folklórt mobilizálták, amely egészében a 20. századba nyúlóan élő maradt, újból és újból megújul a nemzeti irodalmakban anélkül, hogy az irodalmat konzervatív-provinciális módon beszűkítené (Brecht gondolatai a népdalokról Németországban). Az effajta irodalom népközelsége és politikai tapasztalatai olyan örökséget alkottak, amely 1918 után a szocialista irodalmi mozgalom előnyére szolgálhatott, amennyiben a mozgalom ezt az örökséget kritikai módon adaptálta. Egyrészt ugyanis a progresszív politikai költészet esztétikailag ilyen igényes mintáját tudta nyújtani, amelynek kiaknázása már a korai 20-as években a fiatal szovjet irodalom, különösen a líra számára össznemzeti hatást és visszhangot biztosított. Másrészt azonban a nemzeti utilitarizmus térhódítása a lírában esetenként az irodalom társadalmi funkciójának beszűkülését hozta magával. Az íróknak, illetve az intelligenciának a nemzet vezetésére támasztott igénye s az irodalom tényleges politikai hatóerejéről szőtt, eltúlzott illúziók is benne éltek, olyan illúziók, amelyeknek szembesülniük kellett a további történelmi fejlődéssel. Ez örökség életereje a második világháború alatt igazolódott be újból, midőn az antifasiszta szövetség irodalma a nemzeti felszabadítási harc feladatainak részesévé vált. Mindenesetre ilyen körülmények között is kritikai vizsgálat tárgya lehet a tekintetben: vajon nem esett-e áldozatául az osztálykülönbségeken túllépni szándékozó nemzeti integrációról táplált vélekedéseknek, amelyeket ekkor a történelmi körülmények táplálhattak. A kelet-európai országok polgári kultúrájában évszázadunk kezdetén a sajátos történelmi-társadalmi helyzet (különböző gazdasági dinamikájú késő-imperialista fejlődés) koránt sem vezetett a humánus tartalmak olyan drasztikus elvetéséhez, mint ahogy az Nyugat-Európában történt. Mivel ez az övezet elkésve lépett be az imperialista korszakba, ezért itt az emberrel nem kerültek végletesen szembe saját tárgyiasult lényegi erői, kiüresedése nem öltött oly szélsőséges méreteket: másrészt bonban a társadalmi produktivitás gyors potencianövekedéséhez és az ebből származó s a modern korszakra jellemző technikai-civilizációs előrehaladáshoz képest °bjektív elmaradottsága kétségtelenül fennáll. A nemzeti kultúra fent említett elzárkózása olyan köteléket teremtett a muvesz és a társadalom között, amclv megakadályozta, hogy a társadalmi kérdésektől elhajoló szubjektív-abszolút autokrácia övezetében elhelyezkedő „művészvilág" alakion ki. Még ott is, ahol az író szemében a „fin de siècle" mint a világvége jelenik me

í?. a nemzeti célok és az emberiség szociális feladatai változatlan gondként éltek [°vább. A művészet és az élet közötti modernista krízis itt, a századforduló tajan fojtva létezett, de a 20-as és 30-as években a nyílt szociális polarizálódással összegzésben még egyszer újra fellángolt, és csak a pozíciók alapvető változásával vált ^érvényesen legyőzhetővé. Az irodalomnak a néptömegekkel soha meg nem szaka

<Jt kapcsolata könnyítette meg egyrészt a szocialista irodalmi mozgalom fejlődéH,

< ugyanez tette lehetővé a polgári demokratikus íróknak 1917-18 előtt, hogy a S7-ocialista pozíciókhoz közeledjenek, másrészt azonban az apologetikus polgári